Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 2. szám
Hernyó, kakastaréj, kígyótojás — Régi fényében a niajolikába öltöztetett látomás Vésők kopáísolnak az Iparművészeti Múzeum üvegtetejű, nagy földszinti csarnokában. A félig perzsa, félig magyar orna- mentikájú oszlopokba és pillérekbe a villanyszerelők a tőlük telhető maximális óvatossággal vésik ki a hetven éves vezetékek helyére kerülő új, korszerű vezeték helyét. Ahol már elvakolták, díszítő szobrászok szállják meg a köteges oszlopokat, hogy eredeti formájukban állítsák vissza a Lechner Ödön megkomponálta díszítőelemeket. A több mint egy évtizede folyó restaurá- lási-tatarozási munka már évek óta az épület belsejében folyik; a homlokzat helyreállítása a háborús, majd az 1956-os károktól már az előző években befejeződött. Mielőtt erről a valóban sziszifuszi munkáról beszámolnánk, érdemes eltűnődni a mindnyájunk által jól ismert különös és jellegzetes Üllői úti épület történetén. „Mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem” — vallotta már fiatal korában Lechner Ödön. A múlt század végi építési konjunktúra sikeres építésszé tette, állami és magán megbízásokkal halmozták el, s őt közben rögeszmeként kísérte az ifjúkori eszmény: magyar építészetet teremteni — a semmiből. Ehhez keresett illő anyagot és motívumokat. Tanulmányozni kezdte a magyar népművészetet. Az eredet keresése elvitte őt az ázsiai népek díszítőelemeihez. A perzsa, az indus építészet izgatta: ott át tudták vinni a népies elemeket a monumentális architektúrába. A terveihez méltó magyaros burkoló-díszítő anyagot pedig a majolikában vélte megtalálni. A pécsi Zsolnay Vilmos szép új eozin-mázai, Wartha Vince kísérletei izgatták. Megépítette nevezetes kecskeméti „cifraházát”, s a helybéliek hamarosan neveket is találtak jellegzetes kerámia-motívumaihoz. A tetők vékony, csipkés szegélyét „hernyónak”, a kunko- rodó, tömörebb formákat „kakastaréjnak”, a gyöngyszerű csomókat „kígyótojásoknak” keresztelték el. S azután megszületett egy új tervpályázat: a millennium évére felavatandó Iparművészeti Múzeum és Iskola közös épületére. Megpályázta, Pártos Gyula építésztársával közösen, s noha a zsűriben erős ellenzékük volt, végül mégis az ő tervük győzött. A művészi ipar termékeinek hajléka legyen maga is műalkotás — vélte a tervező, s a döntését meghozó bíráló bizottság. Hosszan elhúzódott az építkezés — a majolika alkalmazásával folytatott kísérletek lassították a munkát —, végülis az ünnepi évre elkészült az épület. Magyaros ornamentika keveredett rajta perzsa motívumokkal, s mindezt átjárta a korai szecesszió ízlése és egy nagyon egyéni hangú építész képzelete. Tetőarchitektúrája színes keleti szőnyegsátrakra emlékeztet, középen hatalmas kupola, s a kupola tetején még tíz méter magas kénsárga majolika „laterna”- pavilon emelkedik. Az érkező mozaikpadlón lép be, feje fölött áttört mennyezeteken át színes üvegtető szórja a fényt; a nagy földszinti csarnokot is üveg borítja, falát oszlop, ablak, pillér mindenütt. A kerámiadíszekkel borított homlokzatot fent négy szobor díszíti, Oppenheimer Ignác 16
