Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)

1968 / 1. szám

Forró, kánikulai napokon, amikor megsű- rűsödik és izzani látszik körülöttünk a le­vegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajto­gatott újságért, keményebb papírlapért, évezredes szokásnak racionális korunkban egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor — a gép, a ventilátor még nem tudta teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta mód­jára legyezőt készítünk magunknak, és de­hogyis gondolunk arra, hogy előállítása va­laha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kiala­kult egy sajátos nyelv Is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás? Ez is, az is. Évezredes történet, az emberi­ség kultúrhistóriájának része. Éghajlati és társadalmi adottságokból fakadó szükség­letek kielégítésére szolgált, majd divat lett, üres cicoma, és amikor már túlélte magát, elhalt. De közben hosszú útján a művesség leg­magasabb csúcsáig is eljutott és talán erre senki sem gondolna, ez i kecses, törékeny tárgy — kereskedelmi probléma, parla­menti vita (ma úgy mondanánk: inter­pelláció) témája is volt. A legyező kultusza Keletről; Kínából, Ko­reából, Japánból terjedt el világszerte. Leg­régibb ábrázolásait az Egyiptomi falképe­ken, Asszíria és Babilonia művészetében is megtaláljuk. Egyfelől a keleti kényelem és fényűzés, másfelől a korlátlan, despotikus hatalom kifejezője volt. Egy mai Aida előadást nehezen lehetne elképzelni hosz- szúszárú, lengő legyezők nélkül... Arról, hogy hogyan és mikor ismerkedett meg Európa a legyezők használatával, amelyekkel később a rangos dámák oly sok mindent örömet, bánatot, jókedvet és ha­FOTO: Bojár Sándor és Kárász Judit

Next

/
Thumbnails
Contents