Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)

1968 / 1. szám

1. Szarkofág. Kréta, l.e. II. évezred. Pirizs, Louvre,

2. „Szökröny”. Csököly, Somogy m. Néprajzi Múzeum.

3-. „Szekrény”. Szeremle, Pest m. Néprajzi Múzeum.

4. Ácsolt láda részlete. Mezőkövesd. Borsod m. Néprajzi Múzeum,

lehetősen hasonlóformában szerte Európában elterjedtek, pusztán nyelvészeti alapon az átadás útját nem lehet pontosabban megrajzolni. Biztosabban segít a tájékozódásban a népi tárgyak tanulmányozása. A magyar ácsolt ládák egyes formai sajátosságai, de különösen vésett díszítésük vonalas, rajzos jellege, amihez rendszerint egyes foltok sötét színezése járul, az Európa keleti felében használatos ácsolt ládákéval függ szervesen össze — míg ezzel szemben — a nyugat-európai példányokat plasztikus hatásra törekvő, késsel rótt csillagok, rozetták díszítik. A közvetlen átadót tehát a mieinkkel rokon

példányok elterjedési területén kell keresnünk, hazánk déli szomszédságában. A mi ládáink díszítményeinek előzményei végülis ismét az ókori ládákon találhatók meg. Igen tanulságosan világít rá erre például egy Baranya megyei múlt századi „szökröny" és egy i.e. II. évezredbeii, a krétai (minosi) kultúrába tartozó láda egymás mellé állítása.

Ha azonban alapjában véve a tovább öröklődő hagyomány szellemében készültek is az ácsolt ládák, a hosszú századok mégis nem egy változást hoztak, így hihetőleg a korai keresztény korban kerültek be például a díszítmények közé a kezüket imádkozva az ég felé tartó emberalakok, az oránsok. A készítők egy idő után nyílván már nem is sejtették a megszokott rajzolatok hajdani jelentését, de ahhoz mégis ragaszkodtak, hogy ilyen emberkéknek csupán a menyasszonyi ládákra szabad rákerülniük.

Minthogy ehhez a szakértelmet, ügyességet kívánó munkához régebben sem értett mindenki, még azokban az időkben is amikor a parasztház bútorát házilag volt szokás előállítani, a menyasszony kelengyéjét befogadó díszes ácsolt ládát, akkor is háziiparostól szerezték be. Erdős vidékeken egész faluk lakossága specializálódott ilyen ládák gyártására, ahonnan ezeket szétszedett állapotban messzi tájakra is elszállították. Minthogy a ládakészitő központokban századokon át megszakítás nélkül szállt apáról fiúra a tudás, az ilyen helyeknek sajátos, a kívülállók által is jól megkülönböztethető stílusa alakult ki. Már a XV—XVI. századi feljegyzésekben emlegetik például nálunk a bakonyi ládát, a „szekrényt”.

Végeredményben tehát a ma előttünk álló népi ácsolt ládákról egyaránt leolvasható a távoli múlt és az újabb hatások, meglátszanak a szűkebb tájon kialakult helyi sajátosságok, amellett, hogy a szigorúan geometrikus kompozíciónál is kellően érvényesülni tud a tárgyat megformáló alkotó egyénisége, tudása, tehetsége is.

Csiiléri Klára