Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 3. szám
tél ellen. Hat hónapon át csaknem teljesen sötét van, és nem ritkaság az ötven fokos hideg. A ősi észt ember otthona is a zord időhöz alkalmazkodott. A lakás közepén szabadtűzű kemence trónol, körben padka, a falak mentén lócák és ágyak. Valamennyi ház lakószobájában otthonosak voltak hajdan a szövőszék, a rokka és a rénszarvasbőr kikészítéséhez használatos szerszámok ... Nem érdemelne részletes felsorolást mindez, ha nem éreztem volna nagyon szoros rokonságot a régi magyar földművelő és pásztorember életmódjával. Sok tekintetben azonos formák, azonos motívumok élnek a bútorokon, szerszámokon, s még a népviseleten is. A mi ősi falvainktól eltérő talán az, hogy háziállataikat közelebb tartották lakóházukhoz. Nyilván a nagy hideg miatt, a lakóházhoz ragasztott kalibában tartották kecskéiket, rénszarvasaikat, kutyáikat. Számunkra újnak hatott a falu közepén álló fürdőház üszkös gerendaépülete. A falakon ujjnyi rések, a ház közepén hatalmas terméskő, körben facsöbrök, kádak. A finn szaunák ősei lehettek ezek a fürdők. A skanzen büszkesége a hatalmas szélmalom. Még keresve sem találtam rajta egyetlen fémrészt, szeget vagy kapcsot. Minden darabját fából faragta a hajdani mester. Amíg az építmény árnyékában álltam, arra gondoltam, rendkívül erős lehet ez a malom mert a téli szélviharok ezen a vidéken gyakran száz kilométeres, sebességgel is száguldanak. Az ódon faluban mégsem az építmények ragadták meg elsősorban a látogatókat, hanem az emberek. Népviseletbe öltözött csinos észt lányok kalauzoltak végig a hatalmas parkon. Ruhájukat százszínű pamuttal, arannyal, ezüsttel hímezték. A röpkeéletű nyár színeit őrzik a feszülő szbknyák, a buggyos pruszlikok, fejdíszek és keszkenők. A díszes ruhájú lányok mutatták meg nekünk a gémeskutakat — szakasztott mása a mieinknek — a mázas cserépedényeket, agancsnyelű késeket, favillákat, fakanalakat. De megmutatták a régi bibliát is, amelynek segítségével keresgéltük rokonságunk bizonyítékait, a Finn-Ugor nyelvemlékeket. A „verü” — vér —, a „keszü" — kéz —, a „szüm” — szem — és még néhány tucat szó kölcsönös és tévedhetetlen felismerése olyan örömet okozott vendéglátóinknak, mintha legalább a közös családfát bizonyító matriculákat találtunk volna az ősrégi faház sötét szobájában. E néhány gondolatsort közel sem azzal az igénnyel vetettem papírra, hogy ismertetőnek szánjam. Inkább gondolatébresztőnek, hogy hazai Skanzenünk rangosságáért tevékeny híveket toborozzak. Ott kinn, a Balti-tenger szomszédságában őszinte csodálattal bolyongtam a több, mint száz holdas parkot. Gondolatban Göcsejt láttam, fafaragókkal, pingáló asszonyokkal, dudás pásztorral, s megannyi vendéggel, akik hírünket viszik a világ minden tája felé. Foto és szöveg: Pásztor Ferenc
