Múzeumi Magazin 1967 (Budapest, 1967)
1967. október
zeumnak. Egy múzeum, egy képtár rengeteget tehet az élő művészetért, művészekért. Talán felesleges arra hivatkoznom, hogy képtárak nélkül az emberi művészet csodálatos alkotásai sohasem lehettek volna közkinccsé. A még oly pompás magángyűjtemény is csak magángyűjtemény. Egy múzeum vagy képtár egy-egy kiállítással beleszólhat a közvélemény Ízlésének irányításába, felfedezhet, elfogadtathat, vitára késztethet, új oldalról világíthat meg egy-egy művészt vagy egy korszakot. A képzőművészet folyamat voltát sehol máshol annyira nem érzékelhetem, mint egy jól rendezett képtárban. Én úgy vélem, a művész számára megtiszteltetés ilyen körülmények között szerepelni, és ha ezt azzal tudja elősegíteni, vagy mondjuk biztosítani, hogy egy-egy művét odaajándékozza egy nemes célokért lelkesedő intézménynek, akkor ez elsősorban az ő számára jelent örömet. CSOHÁNY KÁLMÁN lakása inkább egy műértő műpártolót, mintsem egy alkotó művészt idéz Csak a száAJÁNDÉKOZÓ radni szétrakott friss rézkarc-nyomatok vallanak a grafikusról. Műterme nincs, Miskolcon vagy Hódmezővásárhelyen dolgozik, az ottani művésztelepeken. — A kérdés az én számomra nem kérdés. A művész választhat: dolgozik, csinálja, amit úgy érez, csinálnia kell, s aztán a művet elteszi, a maga gyönyörűségére, vagy pedig — ahogyan Ady mondta — szeretné magác megmutatni, hogy látva lássák. Erre a megmutatásra néha nagyon nehéz módot találni. Egy-egy önálló kiállításra ritkán van az embernek lehetősége. Nagy, Összefoglaló tárlatokon az oda bekerülő néhány mű gyakran elvész a sok alkotás tengerében. Ha önmagunk megmutatásának az az ára, hogy egy múzeum számára adjunk művet, akkor ez az én számomra nem kérdés. Hiszen ezen túl még egy, a későbbiekben szinte összeállithatatlan gyűjtemény alapjait is megvetjük, valósággal a jelenben biztosítjuk a jövőt. Én ettől a gondolattói egy kicsit meg is hatódom, mit tagadjam. S lehet, hogy furcsán hangzik, de nekem jólesik, ha kérnek, s még jobban esik, ha adni is tudok, sőt ezzel még használhatok is, LAKNER LÁSZLÓ műterme a bohém ízű „festői rendetlenség” kifejezést illusztrálja. Pedig a művészre inkább a pontosan körvonalazott gondolatok, mintsem a „rendetlenség” a jellemzőek. — Az ember örömmel elvállal egy kedvére való megbízatást is — ezt a kérést is felfoghatom egyfajta megbízatásnak. Közismert, milyen fontos egy fiatal művész számára a nyilvánosság. Ez mindenhol így van, de nálunk bizonyos szervezeti keretek megkönnyíthetik ezt a folyamatot. Ilyen keret a múzeumok számára történő „fordított mecénáskodás”. Ha egy képemet megveszik, és elkerül valahová külföldre, azt a művet én szinte elveszettnek érzem, valósággal fáj megválnom tőle, mintha a húsomból vágnák ki. Mikor a fehérváriaknak képet küldtem, kikötöttem: ha szükséges, ideadják, kiállításra, bemutatásra. így nem érzem halott gyermeknek, csak olyasformán, mintha a nagymamánál nyaral- ne lent vidéken, ahol, mint hallom, nagyon jól érzi magát, mert jó társaságban van faknrr Lósz/ó Engedelmesen MŰVÉSZEK
