Múzeumi Magazin 1967 (Budapest, 1967)
1967. október
évi jövedelmét 450 ezer forintra becsülték, s Caraffa bécsi nuncius ehhez rosszmájúan hozzáteszi: „Bethlen a kereskedés és zsarnokság által annyit tud kipréselni az országából, amennyit csak akar". Brandenburgi Katalin tehát nem választott rosszul, mert férjének jövedelme csupán Erdély révén nagyobb összeget biztosított, mint például a szász választófejedelem, vagy Frigyes király pfalzi tartományai együttesen. Bethlen Gábor 46 éves volt második házasságának megkötésekor. Feleségét hódolattal, gyengédséggel vette körül, csodálta szépségét, báját s ebben udvartartása őszintén osztozott vele. Nemcsak fényűző környezetet teremtett számára, hanem már közvetlen a házasságkötés után utódjának választtatta meg, holott a brandenburgi hercegnő „gyerekasszony" volt és maradt egész életében; nem érdekelte a politika, nem lelkesült a nagy eszmékért, érdeklődése nem terjedt túl az öltözködésen, az udvari élet külsőségein. Bethlen bőkezűen gondoskodott róla, elhalmozta drága ékszerekkel. Számadáskönyveiben gyakori tétel az akkori világpiacokon beszerzett luxustárgy. Ha a reneszánsz Ízlésű gyöngy főkötő készítőjét nem is ismerjük, keletkezési idejének meghatározása nem ütközik nehézségekbe. Minthogy az akkori etikett szerint a főkötő csak asszonyt illetett meg, a fejedelmi fejdísz a házasságkötés és Brandenburgi Katalin Erdélyből való, 1630-ban történt távozása közötti időben készülhetett. Valószínűnek látszik azonban, hogy sok más drágasággal együtt nászajándékba kapta. A Magyar Nemzeti Múzeum nagyszabású történeti kiállításán szerepel Brandenburgi Katalin gazdag, változatos díszítésű, szilvakék bársonyruhája, melynek élményét az új szerzemény, a főkötő, szinte megkoronázza, meghatványozza. A látványos, ékszerként ható főkötő egymagában felidézi Erdély aranykorát és azt a Bethlen Gábort, aki Mátyás királlyal összehasonlítva is megállja a próbát, s aki Erdély idegenektől körülvett kis szigetén őrizve és fejlesztve a nemzeti életforma hagyományait, magasszínvonalú, eleven kulturális, művészi életet teremtett. Hátra van még annak tisztázása, hol lappangott három évtizedig Brandenburgi Katalin főkötője, azóta, hogy Károlyi István gróf sárospataki esküvőjén a harmincas években, a menyasszony Windischgraetz hercegnő fejét ékesítette. A múzeumok elveszettnek, külföldre származottnak tekintették, de felmerült a háborús veszteségek listáján is, mivel a vele együtt őrzött Károlyi Sándor-féle festett zománcos süvegforgó állítólag a háború áldozatául esett. A másik nevezetes műkincs, Rákóczi László és Bánffy Erzsébet gyöngyháztestű, fedeles, ötvösművű csészéje pedig mintegy 10—15 éve a hamburgi Iparművészeti Múzeum anyagában bukkant fel. A főkötőre vonatkozóan egy valutáris bűnügy ad magyarázatot. 1965-ben Károlyi Sándor argentin állampolgár, Ede és Boriska nevű testvéreivel, Rábafüzesnél kiviteli engedély nélkül próbálta kicsempészni a gyöngyös főkötőt az országból, azzal az átlátszó indoklással, hogy ők azt Angliából hozták magukkal. A bírósági ítélettel elkobzott nemzeti ereklyét a Magyar Nemzeti Múzeum 25 000 forintért váltotta meg Brandenburgi Katalin főkötőjének felismerése és a nemzet számára való megszerzése többféle tanulság levonására ad alkalmat. Elsősorban azzal a reménységgel bíztat bennünket, hogy nemzeti múltunk jelentős emlékeiből, ereklyéiből lényegesen több maradt fenn, mint ahogy feltételezzük. Nem haszontalan munka tehát minden felbukkanó „gyanús" tárgy alapos megvizsgálására, adatainak összegyűjtésére időt és fáradtságot szentelni. Mihalik Sándor