Múzeumi Közlemények 1972 (Budapest, 1972)

1972 / 2-3. szám

ennek nyomán kialakult és kanonizálódott társadalmi igényeket kiszolgálva egészítette ki némely ipari ág (pl. az asztalosok, takácsok, kékfestők, csizmadiák stb.) produkciója, hagyományos termékeiken azokkal a díszítőjegyekkel, amelyek többé-kevésbé igazodtak a fogyasztók maguk is teremtette díszítő művészetéhez. Az iparosok e magatartásában tagadhatatlanul motiváló tényező volt az, hogy készítményeiket el kellett adniok, tehát az árúnak küllemében a fogyasztó, a vásárló Ízléséhez, igényeihez kellett igazodnia.

Ugyanez az igazodás, jószerével az áru értékesítési törvénye uralja a mostani kiállítás műtárgyait is.

E tárgyak valamennyien ipari keretek között keletkezett készítmények, velük mestereik egy feltételezett és reálisnak bizonyult társadalmi szükséglet kielégítésére vállalkoztak. Áruk tehát, amelyek búcsúk, vásárok forgatagában találtak gazdáikra. Szériában készültek, nem egyedi alkotások; olyan műdarabok, amelyek - formakiképzésüket tekintve - magukon viselik egyrészt a mesterségbeli tudás, másrészt az anyaggal és a munkaráfordítással való takarékoskodás látható bélyegeit. "Magasztos rendeltetésükkel" - úgy látszik - jól összefért készítésük és értékesítésük profán, evilági mechanizmusa.

Nem lehetetlen, hogy éppen e kettősség segít megérteni a hagyományos társadalmakban dolgozó ember művészeti igényeit és az igények kielégítésének lehetséges, ma ugyancsak korlátozottnak tűnő társadalmi útjait.

Ezek a figurális ábrázolások kompozíciós sémáikat, színhasználatukat és más formajegyeiket tekintve - nagyonis szoros rokonságban állanak az ábrázoló művészet azon magasabb színvonalú alkotásaival, amelyeket a régi társadalmi rendben az arisztokraták, majd a polgárok - és gyakorta ez utóbbiak testületé -, vagy a földesurak égisze alatt a paraszti közösségek rendeltek meg raffináltabb és igényesebb kifejező eszközöket használni tudó mesterektől.

193