Múzeumi Közlemények 1971 (Budapest, 1971)
1971 / 1. szám
zott, a tüdőm fújtatott. A langyos, páratelt levegőben csörgött rólam a veríték. A bányászsisak túlságosan kicsi volt,alig állt meg a fejem búbján. Folyton jobbra-balra billegett, kiszámithatatlan mozgása idegesített és fárasztott. Társaim meg-megálltak, várakoznak rám, bíztattak. De bennem mindez nem hűtötte az elkeseredést. Az otromba gumicsizmáiban mereven, nehezen mozgó lábam izgalommal és gonddal töltött el. Váratlanul széles, barlangszerú üreggé tágult a lejtakna. Lentről integettek.Sápadt fény viaskodott a fekete semmivel, amiben az egész környezet feloldódott. Újból szólt a jelzőcsengő. Megérkeztünk a friss fejtés helyére. Kifújom magam és körülnézek. NoiszenI Hol van itt ásvány? Szürke,vizes, törmelékkel borított világ ez. Barátságtalan a napsütésből érkező szemnek, lágyóbb szikladarabok, éles tarajú, merev, kemény anyag mindenfelé. Ez lenne az érc, amiért idejöttünk? Egyáltalán,hol csillan itt érc ebben a sárvilágban? Ebben a sívár pokolban? Megtapogatom csupasz kezemmel az egyik heverő kőkoloncot. Jéghideg,éles, felsérti a tenyerem, és csurom víz. Barátságos hang szólal meg mellettem.- Tessék csak kissé félreállni! Hosszú, fekete gumicső van az ember kezében. Valahol csap csi- kordul. A gumicső hirtelen megmerevedik és előrevágódik. Éles vízsugár tör a környező szikladarabokra és sisteregve mossa tisztára azokat.Csak úgy repül szerteszét az iszap, az apró kőszilánk. Közben lámpákat emelnek a magasba. Eélhomáiy dereng. Egy gumikabátos ember hajlik előttem a kőzetgarmada fölé. Kiemel és kezembe nyom egy darabot. Fehér kvarc mezők ragyognak rajta, köztük fényes, csokoládébarna szfaleritfoltok tűnnek elő. Nehéz a kő. Alig bírja a kezem. Feltekintek. 137
