Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-12-01 / 12. szám
m^úzEUMi Hírlevél 1. Áttekintés az ásványi nyersanyagok felhasználásáról a mai Magyarország területén a XVIII. század végéig (anyagtípus, korszak, lelőhely, felhasználási mód) (Zsámboki László, ME és Szakáll Sándor, ME-HOM). 2. Kőeszköz-nyersanyagok (T. Biró Katalin, MNM) 3. Ásványi eredetű festékek (Sajó István, MTA KKK és Kecskeméti Tibor, MTM) 4. Kerámia nyersanyagok, kerámiák (Szakmány György, ELTE) 5. Ércek és kohósalakok (Molnár Ferenc, ELTE) 6. Üvegek és üvegmázak (Fórizs István, MTA GKKI) 7. Építészeti kőanyagok (Török Ákos, BME) 8. Drágakövek (Papp Gábor, MTM) Várjuk az érdeklődők jelentkezését a fenti témák egyes részleteit bemutatni hivatott poszter szekcióba. A poszterek mérete legfeljebb АО-s. A konferencia előadásainak anyaga a „Miskolci Egyetem Közleményei, A. sorozat. Bányászat” c. folyóiratában jelenik meg. A poszterrel jelentkezők max. 2 oldalnyi kivonatot közölhetnek. Jelentkezés dr. Szakáll Sándornál e-mailben: askszs@gold.uni-miskolc.hu A poszterükről kivonatot megjelentetni szándékozó jelentkezők részletes tájékoztatást kapnak a 2007. január 30-ig beküldendő kivonat formai követelményeiről. Múzeumok és gyűjtemények Antal-Lusztig gyűjtemény Új állandó kiállítás Pécsett (Városi Képtár, Rákóczi út 11.) Vasárnap és hétfő szünnap A debreceni Antal-Lusztig gyűjteményben egyesül a magángyűjtemények fejlődésének két fázisa. Az unoka műgyűjtői aspirációit pénzével és példájával is támogató anyai nagyapa, Lusztig Sámuel megállapodott gyűjteménye - mint szellemi és anyagi örökség - beépült abba a hatalmas expanzióba, amit dr. Antal Péter gyűjtése jelent az antik iparművészeti emlékektől a népművészeti és etnológiai tárgyakon át a jelenkori művészeti produkciókig. Antal Péter ugyanis egyszerre két kötelezettséget vállalt. Az intézményes művészetpártolása és modern művészeti központ volta miatt számára példaadó dunántúli várossal, Péccsel úgyszólván egyidejűleg szülővárosában, Debrecenben is nyilvános képtárat fundál. Előbbi mellett az értékek kölcsönös felismerése, a sokéves szakmai kapcsolat, utóbbi mellett viszont a lokálpatrióta buzgalom és az áttörés lehetősége szólt. A gyűjtemény megosztása azt is jelenti, hogy a pécsi és a debreceni Antal-képtárak önmagukban már nem képviselik a gyűjtői önarckép maradéktalanul hiteles vonásait. A gyűjtemény egészéhez képest torzók, azért, hogy önmagukban zárt, teljes egységet képezhessenek. A missziót nem pusztán az önreprezentáció igénye határozza meg, hanem a helynek megfelelés küldetése is. A gyűjtő tudomásul veszi, hogy műtárgyait a nyilvános státusz egy monumentális kirakós játék részévé (is) teszi. Ezért dönt úgy, hogy Debrecenben a kortárs művészetnek addig ott elhanyagolt pozícióit erősíti gyűjteményével (MODEM új regionális művészeti központ részeként), míg az avantgárd és neoavantgárd fellegvárának számító Pécsett több hangsúlyt kap a 20. század első fele, azon belül is a helyi közgyűjteményekben háttérbe szoruló „alföldi” művészet. A pécsi válogatás 19. századi képekkel indul, a nemzeti művészet egyetemessé zárkózásának kezdetét jelentő életművekből. Munkácsy, Paál, Szinyei a „felvezetés”. Az első igazi súlypontot a századforduló-századelő stílusteremtő mesterei, Mednyánszky, Vaszary legdrámaibb periódusának képei jelentik. Ez az indulat tartja feszültségben a Munkácsy-féle realizmus-értelmezést követő alföldiek (Tornyai, Rudnay, Fényes, Koszta) kollekcióját is. Az új impulzusokat, a plein airt és a francia befolyást képviselik Rippl-Rónai és a klasszikus, valamint a „neós" nagybányaiak (Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Csáktornyái Zoltán). A magyar klasszikus avantgárd áttörését jelentő Nyolcak és aktivisták néhány jelentős műve (Berény, Márfjy, Tihanyi, Kemstok, Nemes Lampérth, Mattis-Teutsch) mellett a több-kevesebb joggal az alföldiekhez sorolt Nagy István, valamint az életművét a Nyolcak mozgalmával egyidejűleg kiteljesítő Nagy Balogh János drámai, de a zsánerrel közösséget nem vállaló realizmusa képez új hangsúlyt. A két világháború közötti korszak párhuzamos tendenciái közül a nyugat-európai igazodás franciás irányát Czóbel, Márfjy és Farkas István, a posztnagybányai iskolát, Gresham kört Szőnyi, Berény, Egry, az elkötelezett baloldali művészetet Derkovits és Dési-Huber művei képviselik. Az Antal gyűjteményben és a pécsi válogatásban is megkülönböztetett szerepet játszik a szentendrei művészet: Barcsay, Paizs Goebel, valamint az egyetemes szürrealizmus kelet-közép-európai idiómáját megfogalmazó Vajda Lajos, Komiss Dezső és Amos Imre művei. A harmincas évek szentendrei programjának konstruktív és szürreális örökségét a háború után az Európai Iskola vállalja fel (Anna Margit, Bálint Endre). Az újabb generációk tagjai közül Ország Lili korai korszakának néhány művével, a tragikus színezetű szürrealizmus Szentendrére visszatekintő példáival zárul a sor. Az Antal Péter által képviselt gyűjtői felfogás az egyedi grafikát, a rajzművészetet esztétikai értelemben egyenértékűnek tekinti a tőle csak technikai jellemzők alapján elkülöníthető festészettel. A ritkaság számba menő rajzok beépített tetőtér e célra kialakított, intimebb megvilágítású grafikai kabinetjében találnak otthonra. Az állandó kiállítás két szintje így ugyanazt a történetet (drámát) meséli el, többé-kevésbé azonos szereposztásban, másmás szövegkönyv alapján. A párhuzamos történetek párbeszéde elősegíti a rekapitulációt. Az Antal-Lusztig képtár természetes módon elegyedik párbeszédbe a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modem Magyar Képtárának két állandó kiállításával is. Az egymást kiegészítő, egymással replikázó szerepek a közönség számára teljesebbé teszik azt a nagy elbeszélést, amit modern magyar művészetnek nevezünk. 375