Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
(SlifúZEUMI 77íRLEVÉLJ© In memoriam... BÓNIS JOHANNA (1950 - 2006) Misztótfaluban született, ott, ahol pontosan háromszáz évvel korábban Kis Miklós, az egyik legnevesebb magyar nyomdász is meglátta a napvilágot. Számára is, hasonlóan nagy földijéhez, küzdelmes sors rendeltetett időszámításunk 20-21. századában. Születésekor már kényszerlakhelyre telepítették a Szatmár megyében birtokos nagyszüleit. Édesapját, Bónis Istvánt hamar elvesztette. Édesanyja - Johanna, született Sepsy a máramarosi fakitermelő vállalatnál dolgozva, egyedül nevelte három gyermekét. Bónis Johanna férje Izsák Balázs mérnök, gyermekeik Tamás Benedek (1988) és Anikó Borbála (1990). Bónis Johanna Felsőbányán, az ősi bányászvárosban, ahová IV. Béla telepített bányászokat és városi jogait Károly Róberttól kapta, érettségizett, majd a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett tanári oklevelet (1972). Tanulmányait a kolozsvári Babej-Bolyai Tudományegyetem történelem karán egészítette ki, ahol 1976-ban diplomázott. Ezután történelem katedrán tanított a marosvásárhelyi 2. számú általános iskolában. Pályáján sorsfordulatot jelentett az 1979-es év, amikor a Megyei Múzeum munkatársa lett, ahol 1982-től főmuzeológus, 2000-től kutató muzeológus, majd 2005-től haláláig az intézmény igazgatója volt. Életét a múzeumnak szentelte, ami sok-sok munkát és sok gyötrődést hozott számára. Elismerést a hivatalosságoktól keveset kapott, megelégedést, „siker élményt" csak a közönség, a közösség megbecsülése hozott. Nagy tervei voltak, amelyek beteljesedését csak részben érhette meg, elöljárói eredményeit nem értékelték, nem értették jelentőségét. Rendezte és katalogizálta a múzeum levéltárát és ennek anyagát korszerű raktárban tárolta. A gyűjteményekben is lehet rejtett kincseket felfedezni, példa erre, hogy megtalálta és publikálta Szendrey Júlia levelét, új adatokat fedezett fel II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratával kapcsolatban. Levéltári munkája befejezetlen maradt, sőt eltávolították onnan, megsemmisítve eredményeit, mert 1986-ban, mikor Budapesten megjelent a három kötetes Erdély története, azt nem volt hajlandó nyilvánosan elítélni a diktatúra hivatalos történetírásának szellemében. Akkor már, párhuzamosan a város elrománosításával, gőzerővel folyt az intézményben a magyar vonatkozások elsorvasztása, elrejtése. Ez a folyamat 1990 után is folytatódott, mikor az igazgatóság intézkedéseiben a szakmai alkalmatlanság a rosszindulattal keveredett. A gyúlékony elegy eredménye károkban felmérhetetlen. Felszámolják az állandó kiállításokat! Johanna több évig harcol a raktárak visszaállításáért, új kiállítások megnyitásáért, de ez már csak rövid igazgatósága alatt valósulhatott meg. Már korábban is igazából ő képviselte a szakmai hozzáértést, a nyitottságot, a közösségért dolgozó múzeum szellemét. Megálmodta egy korszerű helytörténeti alapkiállítás felállítását, és ennek céljaira megszerezte a vár egy részét, ami már csak közvetlenül halála után nyílhatott meg. Munkáját dicséri több mint húsz jelentős időszaki kiállítás, amely ma is élénken él a városlakók emlékezetében, mert felüdülést jelentettek a sablonos, megrendelésre készült tárlatok sorában. Széleskörű együttműködést tervez és valósít meg az addig elzárkózó, posványosodó intézményben. Nagy terve egy önálló alapítványi múzeum megteremtése volt, amely nincs kiszolgáltatva az állami rendelkezések kénye-kedvének. A történelmi egyházak közreműködésével bejegyeztette a Ráth Károly Alapítványt (2005). Tudományos-kutató munkájának legjelentősebb eredménye a Székelyföldi Iparmúzeum történetéről írott könyve (2003). Nagyszámú ismeretterjesztő cikket, tanulmányt közölt. Igazgatósága alatt terveztük, hogy a marosvásárhelyi múzeum is része lesz a székelyföldi testvér intézmények együttműködésének. Ennek kézzelfogható jele volt a vásárhelyi találkozónk, ami az utolsó is volt. Zepeczaner Jenő Múzeumi Könyvtárak c. rovatunk - anyagtorlódás miatt - decemberi számunkban jelenik meg. A szerk. 357
