Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
JTúZEUMI JfiRLEVÉLi© a lehetőséget a nyugtalan ifjú beutazta a Közel-Keletet. Eljutott Egyiptomba, hol megmászta a piramisokat, a Szentföldön bejárja a bibliai helyeket, erdélyi magyar és román „beduinnal" találkozott, akik a besorozás elől szöktek meg. Bejárta Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később hat kötetben jelentette meg: „Keleti utazás" címmel. Egy nyugati lapból Athénban szerzett tudomást a magyar forradalomról. A török fővárosból egy szabadcsapattal indult haza, azonban Drinápolyban kapta a hírt, hogy a szabadságharcot elfojtotta a túlerő. Ezután a magyar emigránsokat segítette szállással és munkahellyel. További életének meghatározó élménye volt, hogy Kossuth környezetébe került. Nem térhetett haza, a császári hatóságok ellenségként lajstromozták és a birodalomban a terhes katonáskodás várta. Londonba utazott, ahol együtt lakott Teleki Sándorral. Megismerte a '48-as magyar emigráció jeles képviselőit. Nagy hatással volt rá a Jersey szigetén emigrációban élő Victor Hugo, az emigráns Loui Blank, Herzen, és Mazzini. Haza csak 1859-ben térhetett. Az abszolutizmus éveiben, a viszonylagos enyhülés időszakát arra használta fel, hogy bejárta a Székelyföldet. Eljutott minden településre, várromhoz, természeti ritkasághoz. Szorgalmasan jegyzetel, fényképez. Munkája eredményeként 1868-1873 között hat kötetben kiadta főművét, a „Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból” címen. Nem tudott ellenállni a politika csábításának, 1872-től élete végéig tagja a magyar országgyűlésnek, 48-as függetlenségi programmal az ellenzéket erősítette. Parlamenti beszédeit is hat kötetben adta ki. Közben az általa kiépített Szejke-fürdőn dolgozott: történelmi tanulmányokat írt, nagyon sok újságcikket közölt az ellenzéki lapokban. Élete kalandos, romantikus, mintha egy Jókai hős lenne. De ez a regény nem íródott meg, habár Jókai, a romantikus írófejedelem, székelytárgyú regényei alaptörténeteit tőle hallotta. Küzdelmes életének voltak árnyoldalai is. Székelyei buktatták ki egy választáskor, nem mindig értik meg a „Csont bárót". Késői elismerésként csak 1887-ban lett az Akadémia levelező tagja. Utód nélkül halt meg. Egyetlen örökösének népét tette, de hagyatéka fölött hosszas per keletkezett. Temetésén határozták el, hogy szobrot érdemel, de erre is egy bő évszázadot kellett várni. Végrendelete szerint a Szejke-fürdőn temették el. Sírja előtt, a (nem mindig hálás) utókor székelykapu-sort állított, amely a múzeum tulajdonában van. Élete „mottójához”, mindvégig hűséges maradt: „... mert inkább vagyok szegény magyar, mint gazdagon világpolgár, mert inkább ragaszkodom ez őseim vére által, ezen ennyi nemes szenvedés által szentesített földhöz, mint a világ bármely idegen boldog országához.” Az emlékszoba tíz részben mutatja be a „legnagyobb székely" életútját: az Orbán család és tanulmányai; keleti és nyugati utazásai; a tudós; a fényképész; példaképek és elődök; a politikus; torztükörben; a Szejke-fürdő; végrendelete és halála; az utókor. A több éve folytatott előkészítő munka során sikerült Orbán Balázs életének több tévesen leírt mozzanatát tisztázni. Bányai János és Lévai Lajos bizonyította be még a múlt század 30-as éveiben, hogy 1829-ben született és nem 1830-ban ahogy minden életrajzban megjelent. Nagyanyját, Foresti Eugéniát, is következetesen görög eredetűnek tudják, annak ellenére, hogy Orbán Balázs leírta: „hercegi eredetet szenvelgő naxosi latin családok közé tartozott a Foresti család is, melyből Knechtel nősült. ... mind katolikusok, s ma is olaszul beszélnek, olasz eredetükre nagyon büszkék. ... Knechtel nejének anyja a francia eredetű Pilian családból származott, ... Még most is képzeletem varázs vásznán lebeg az a szép, tekintélyes alak, festői keleti mezének pompájában, akit nagyanyának nevezhetők, s aki ajándékaival, elkényeztető gyöngédségével, apró becézgetésével életem ez első szakában annyi örömet okozott nékem. Gyémántos ékszereinek, sok aranyának ragyogása most is felvillan előttem, mint egy tündérképnek mesés tüneménye, mint egy szép dajkamese vonzó képlete. ... A mi bérceink, melyeket csak a régi dicsőség és régi szenvedélyek emlékezete színez ki szépnek, s ezáltal lesz előttünk vonzókká, elválhatatlanokká: nem tudták pótolni a Bosphorus bűbájos elragadó képleteit, a mi csendes magányunk nem tudá feledtetni a világ zaját; a mi szárazföldünk egyhangúsága a tenger nagyszerű hullám világát, a mi elzárkózottságunk a világkereskedelem nagyszerű mozgalmát, a mi döcögő kocsink a habokon simuló gályák sebes röptét.” 353
