Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)

2006-11-01 / 11. szám

mdúZEUMI ü/íRLEVÉLJ©

Elsőként a National Army Museum (London-Chelsea UK) munkatársai, Tristan Langbis és Sam Doty léptek a dobogóra. Az ún. interjú technikát mutatták be, melynek lényege, hogy egy jelenkori ruhába öltözött „riporter" kérdéseket tesz fel egy kollégájának, aki az adott kor emberét megjelenítve válaszol, szintén korabeli viseletben, mintha csak egy időkapun keresztül érkezett volna hozzánk. Ezúttal az angolok híres - az első világháború során, a háború egyik utolsó csatájában - életét vesztett költőjét, Wilfred Owent személyesítették meg.

Tristan Langlois „első személy" interpretációt használt. Wilfred Owen, azaz Tristan például nem csupán első világháborús egyenruhában lépett színpadra, de minden apró részletet, a hajviseletét, az arcszőrzetét is szerepéhez igazította. A következő előadás során a stockholmi Armémuseum kollégái repítettek el egy másik korba, ezúttal a második világháborúba, a helyszín Svédország volt, egy katonai tábor. Szereplők: Anders és Gundela, mint két katonatiszt, valamint mi, frissen besorozott kiskatonákként. (Anders elmondta, hogy igyekeznek a fiatal, vagy gyermek látogatókhoz közelebb hozni a történelmet, ezért rendszerint az előre mit sem sejtő múzeumi közönség játssza a megszeppent bakákat. Andersék két vitatkozó katonatisztet alakítottak, egyikük Svédország semlegessége mellett, a másik ellene érvelt. Gundela, szerepe szerint, felháborítónak tartotta a semlegességet és az e mögött megbújó német támogatást, Anders amellett érvelt, hogy a háborút mindenféleképpen el kell kerülni, akár ilyen áron is. Mint Gundela elmondta, Svédország esetleges NATO tagsága ma is élénk vitákra ad alkalmat hazájában, és egy-egy ilyen előadás után parázs szóváltás szokott kialakulni a nézők között. A következő előadásnál már várt ránk egy korabeli egyenruhába öltözött, terepszínűre mázolt képű marcona alak, Timothy Low, az angol Royal Armouries Fort Nelson-beli részlegéből. Tim elbeszélése során a történelem megelevenedett, lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy igen, a hős itt áll közöttünk, mesél a lélekvesztőben töltött keserves és rettegéssel teljes órákról.

Christine Van Everbroeck, a belgiumi Musée Royal de Г Aimée munkatársának előadása némiképp rendhagyó volt, a propaganda működéséről, hatásosságáról és veszélyeiről tartott gyerekprogramot mutatta be. Nekem, mint a volt keleti blokk szülöttének furcsa volt, hogy az angolok és franciák mennyire könnyedén kezelik a témát, míg Christine és a német múzeumok képviselői aggodalmukat fejezték ki a kérdés kényességével kapcsolatban. Christine elmesélte, hogy amikor a foglalkozások során a gyermekeknek náci plakátot kell rajzolni, a szülők mindig megbotránkoznak a horogkeresztek láttán. Az angol kollégák nem értették, hogy miért? Véleményem szerint Magyarországon egy ilyen foglalkozás óriási botrányt kavarna, mivel az emlékek még túlzottan fájóak, még nagyon tabu témák.

A második napon Loic Benot és Ludivine Alexis - tetőtől talpig XIX. századi francia egyenruhában - kalauzoltak végig a múzeumon, sokat mesélve az épület történetéről, hosszabban időzve Napóleon sírjánál.

A következő előadás a „Communicating Science to the Public”, azaz a „Tudomány közvetítése a közönség felé” címet viselte (előadója a Bourgogne-i Egyetemről érkezett Daniel Raichvargot).

Mivel csapatom, a SAGA (Európai Harcművészetek Iskolája) még nem alkalmaz élő interpretációt, úgy döntöttem, hogy előadásom inkább arra fog koncentrálni, hogyan készítjük fel újoncainkat, miképpen próbáljuk meg biztosítani a korhűséget és a megfelelő szakmai színvonalat. Az oktatásra helyeztem a hangsúlyt, hiszen a SAGA nevéből adódóan is a képzést és oktatást tartja fontosnak. Beszéltem a harcművészeti iskolán alapuló hagyományőrzésről, a rendszeres edzésekről és előadásokról, a vizsgarendszerünkről, a fellépéseken való részvétel kemény feltételeiről, a fegyverzet és viselet belső elbírálásáról, valamint az általunk működtetett tudásbázisról.

Mint a későbbi beszélgetések során megtudtam, a múzeumok általában nem szívesen dolgoztatnak külsős hagyományőrzőkkel, félve a nem ellenőrizhető és számon nem kérhető kor-337