Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7-8. szám
<3i JÍÚZEUMI J/ftRLEVÉLJ© Ébli Gábor kitűnő érzékkel választotta meg témáját és a tőle már megszokott és elvárt szorgos kutatómunkával tárta fel a gyűjtés jelenségét, fontosságát, a gyűjtői magatartást, a gyűjtés és a műkereskedelem összefüggéseit. A közel 200 művészeti gyűjtemény bemutatásával dokumentálja az ezredforduló gyűjteményeit, azok jellegét, a gyűjtési trendeket. Egyben fogódzót ad, példákat mutat be kezdők, hezitálok a számára. Fontos könyv ez mind befektetőknek, mind hobbi-gyűjtőknek egyaránt. Hiszen itt kiderül, hogyan lehet eljutni az apró tárgyak gyűjtésétől a vagyont érő kollekció tulajdonlásáig, hogyan lesz a hobbi-gyűjtőből műkereskedő, mennyiben szolgálja a művek megszerzése tulajdonosuk szemlélet változását. A már korábban, másutt közölt tanulmányok segítségével beavat a magyar műgyűjtés történetébe, felelevenítve a két háború közötti hazai gyűjteményeket és a gyűjtőket is. Képet kaphatunk a kortárs gyűjtés jelenéről, nemcsak a magángyűjtésről, hanem a különböző pénzintézetek, vállalatok ez irányú tevékenységéről, céljairól. Ez utóbbi teljesen új jelenség Magyarországon. A Corporate Collection-nak nevezett vállalati gyűjtemények kezelése a művészettörténész szakon belül külön stúdiumot képez pl. az Egyesült Államokban. Sőt, betekinthetünk néhány külföldi magyar kollekcióba is. Feltételezem, és a könyvet olvasva ez megerősítést nyer, hogy a szerzőnek nem volt alkalma minden gyűjtemény megtekintésére. Ezért fordulhat elő, hogy az igen nagy adat- és leíró anyag az egyes témákon belül nem kap hangsúlyokat. A tényleges gyűjtés leginkább élvezet. A gyűjtőt nem kötik szabályok, azt vásárolja meg, ami tetszik neki. Az azonban már nem mindegy, hogy a gyűjtő a maga örömére, vagy a maga hasznára szerzi tárgyait. A világhírű svájci műkereskedő Beyeler, vagy a magát magyarnak tartó New York-i Leo Castelli (a pop art művészeinek nagy felfedezője) magángyűjteményével soha nem kereskedett. Nem nevezném magángyűjtőnek azt a galériást sem, aki egy-egy művész kiállításáért két műtárgyat kér ellenszolgáltatásként, és a sikeres értékesítésig magángyűjteménynek tekinti. Viszont komoly mértéktartásra vall, ha valaki pl. antik tárgyak kereskedésével foglalkozik, és ennek hasznából hozza létre kortárs gyűjteményét. Sajnos, ennek legjobb példája nem szerepel a könyvben. Úgy vélem, a szerző nem tulajdonít kiemelkedő jelentőséget Nicholas Salgó több mint 300 darabos, ma is nagyon aktív gyűjteményének. A volt amerikai nagykövet nemcsak Magyarországon vásárolta a még életében létrehívott Alapítvány tárgyait, hanem összeszedte a világban kallódó magyar műveket. Ezt megelőzően vásárolta meg külföldön a magyar ötvösség remekeit, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményeiből is hiányzó darabokat. Más eset pl. Tibor de Nagy, aki megalapítója volt a New York-i műkereskedelemnek. Már a háború előtt nagy családi gyűjteményt mondhatott magáénak. Az angol-magyar bank széfében próbálta megőrizni a háború alatt, s ez nem bizonyult jó választásnak. A képek - köztük Rippl-Rónai, Nemes Lampérth és más hasonló nagyságrendű alkotók művei - a hadizsákmány sorsára jutottak. Az 1960-as évek végén eljött Magyarországra. Bizakodott, talán megtudhat valamit gyűjteményéről. Egyúttal körülnézett, hogyan szervezhetne kiállítást magyar művészeknek New Yorkban. Senkit sem talált, aki a két ügyben kompetens lehetett volna. Látogatását a 70-es évek elején megismételte, akkor is eredménytelenül. Nyomtalanul tűnt el New Yorkban a 90-es évek elején az új szenzibilitás körébe sorolható művészek gyűjteményt kitevő anyaga. Egy New York-i, a kelet-európai művészetre specializálódott galerista válogatott a 90-es évek elejének gazdag magyar művészeti terméséből, vállalva azok bemutatását és eladását. Néhány darabot valóban bemutatott, de eladásról egyetlen művészt sem tájékoztatott, és a kivitt művek sem kerültek vissza Magyarországra. Méltatlanul kevés hely jutott a svájci magyar Schlégel Istvánnak, a kiváló művészettörténésznek, aki mellesleg galerista is volt. Képzettsége, tudományos munkája és magángyűjteménye a magyar avantgárd egyik legjobb szakemberévé avatta. Ébli Gábor könyve mind a szakma, mind az érdeklődő olvasók számára elgondolkozásra késztető olvasmány, szakmai alapmű, folytatása kötelező! Néma György Átkelés 2002. Mózes Katalin kiállításából. Budapest Galéria Szegedi muzeológus könyve azoknak, akik szeretik a pénzt Kiad.: Móra Ferenc Múzeum. Szeged 2006. Aki szereti a pénzt, vagy másként fogalmazva, akit érdekel az érmék és pénzek története, igazi csemegét vehet a kezébe. Nagy Adám, a Móra Ferenc Múzeum pénztörténésze, numizmatikusa régi magyar bankjegyekről és érmékről írt könyvet. A Leányfalusi Károllyal közösen alkotott műből megtudhatjuk, a pénztörténettel foglalkozók három kategóriába osztják a papírpénzeket. A gyenge besorolás alá esnek azok a bankjegyek, melyek gyűröttek, szakadtak, hiányosak. E rosszabb minőségű példányok közül az igényes gyűjteményekbe csak azok a darabok kerülhetnek, melyek típusából kevés maradt fenn. A közepes kategória alatt olyan pénzeket értenek, amelyek szépek ugyan, 236
