Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2004 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-01 / 10. szám
m^TúzEUMi Jí/Irlevélj© In memoriam... Vékony Gábor (1944-2004) Búcsúzni jöttünk, Gábor tehozzád, most, a végtisztesség gyászos idején, ami egyúttal az emlékezés fájdalmas órája a családodnak és a barátaidnak egyaránt. Mert minden test olyan, mint a fű, és az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága: megszárad a fű, és a virág lehullik. Itt állunk melletted Gábor, családod, barátaid, ismerőseid. Mindazok, akik szeretettek és akik most emlékezünk rád. Mindnyájan megrendültén, fájdalommal és csodálattal láttuk az utolsó években kemény küzdelmeidet az életben, konok harcodat a halállal. A kegyetlen halállal, amelyről már az első pillanatban tudtad, hogy legyőzhetetlen, és szinte bármelyik pillanatban lesújthat. Versenyt futottál a halállal, amikor számba kellett venned, hogy milyen munkáidat tudod folytatni, mit szeretnél befejezni, és mi az, ami örökre befejezetlen marad. Csodáltuk az erődet és kitartásodat, amellyel a végső órákon, a halál kapujában egy időre elfordultál szeretett kutatásaidtól, hogy határtalan energiával, lelkesedéssel, fáradságot nem sajnálva saját gyökereidet, őseidet megkeressed. Hogy, mint a múlttal foglalkozó történész, testvéreidnek, gyermekeidnek olyasmit mutathass fel, adhass át, ami csak és kizárólag rájuk tartozik. Már nem a magyarság és a Kárpát-medencei népek őseit, régészetét, hanem a saját múltadat, őseid sorsát kerested. Kapcsolódásod azonban nemcsak ezekhez a távoli ősökhöz volt mély, hanem az alföldi tájhoz is. Mindezért vagyunk most itt, ifjúságod színhelyén, gyermekkori álmodozásaid, játékaid színhelyén, és édesapád sírjánál, hogy szoros kötődésedet és szeretetedet az őseidhez és a vidékhez még egyszer, utoljára leróhassad. Hogy mit és mennyire alkotunk maradandót, azt a jövő fogja megválaszolni. Te azonban e tekintetben eleve maradandót alkottál abban is, hogy 35 év alatt a tanítványok sokasága került ki a kezed alól. Most, a nagy, öreg egyetemi tanárgeneráció legfiatalabb tagjaként hagytad itt a tanítványaidat és hagytál itt bennünket. Kétszeresen is érvényesek rád a szenvedő Jób szavai: A fában mindig marad még reménység, / Hogyha kidöntik is, új ágakat hajthat, / Zsenge hajtásai el nem maradhatnak. / És ha gyökere elvénül a földben, / És maga a törzs is elhal a talajban, / Mégis ágakat hajt, mintha most ültették volna. Amikor az egyetemi hallgatók sokaságát veszem számba, akiket tanítottál, és akik utódaid is, a leányod esküvőjére is gondolok. Őneki a halálod szomorú napjához oly közel kellett házasságot kötnie. Mégis, a két szertartás mintegy kifejezi az elmúlást és az újjászületést, az örök visszatérést. És végül egy pillanatra hadd emlékezzek barátságunkra, közös emlékeinkre. A hajdani hosszú, esti beszélgetésekre a múzeumi gyakorlat után az Ibolyában, a balatonfenyvesi nyárra, amikor közös cikkünket írtuk, aztán a sok-sok sörözésre Stíllel és Bóna Pistával. Kedves Gábor! Milyen gyorsan eltűnt minden! Marcus Aureliusszal szólva: a testeket elnyeli a világűr, emléküket, emlékünket az idők mélye. Ilyenek mind az érzékelhető jelenségek. Ilyenek az élvezettel csábító, fájdalommal rettentő, hiúságtól terhes dolgok. A gondolkodó elme ítélőszéke előtt micsoda megvetendő, esendő dolgok ezek! Az emberi élet tartalma egy pillanat. A szerencse kifürkészhetetlen, a hírnév bizonytalan. És kik azok, akiknek véleménye és szava a hírnevet osztogatja? Mert látjátok, kedves barátaim, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk, por és hamu leszünk. Gábor, nyugodjál békében! 9c Vékony Gábor Csengődön született 1944. december 15-én. Az általános iskolát Tabdiban, a gimnáziumot a kiskőrösi Petőfi Sándor Gimnáziumban végezte 1963-ban, ahol 1963-ban érettségizett. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán a régészet - történelem szakot végezte el, és 1968-ban diplomázott. Szakdolgozatát a kenderesi neolitikus és rézkori településről írta. 1969-1970-ben a tatai Kuny Domonkos Múzeumban dolgozott feleségével, Vadász Évával együtt. 1969-ben letette a doktori vizsgát (disszertációjának címe: A közép-európai vaskor iráni kapcsolata). 1970-ben Erdélyi Gizella halála után került a Régészeti Tanszékre, először könyvtárosnak, majd néhány év múlva adjunktusként, min tanár oktatta a tanszék őskorkutatásra készülő hallgatóit, 17 éven át Tata és Budapest között utazva. 1997-ben védte meg kandidátusi disszertációját (Dákok, rómaiak, románok), 1998-ben lett docens. 1996-ban elnyerte a Széchényi Professzori ösztöndíjat, 2001-ben a Széchenyi István ösztöndíjat. Feleségével együtt vagy egyedül végezte a Komárom megyei terepmunkáit és ásatásait (Dunaalmás-Foktorok, Tatabánya-Dózsakert vaskori és honfoglalás kori telep, Süttő - Nagysánctető, koravaskori erődített telep és temető). Az ásatások leleteit különféle kiállításokon mutatták be (Tata, Székesfehérvár, Dunaújváros). 2004. június 10-én, súlyos betegségét türelmesen viselve halt meg. Könyvei: Késő-népvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát medencében (1987), Dákok, rómaik, románok (1989), Dacians, Romans, Rumanians (1995) Magyar őstörténet - magyar honfoglalás (2002). (Elmondta Tóth Endre régész 2004. július 8-án Tabdiban, Vékony Gábor temetésén) . 311
