Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2004 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám
©í^úzeumi Hírlevél amíg élünk és gondolkodunk, addig az embernek mindig kell, hogy célja és tervei legyenek. Ezt az igazi művészetre jellemző, embert szolgáló elkötelezettséget minden bizonnyal családi örökségként hozta magával. Rákosliget szülötte volt és szülei gondot fordítottak arra, hogy a XX. század első harmadában felcseperedő fiatalember, érzékeny legyen, tisztelje az embereket, és hogy szabad akarata szerint választhasson pályát. Bényi Lászlót sok minden érdekelte; tanult jogásznak, majd művészeti szabadiskolában pallérozta kibontakozó tehetségét. Emellett a művészképzés szervezett formájával is megismerkedett, és érdeklődése vezette el oda, hogy szakképzett művészettörténésszé is váljon. Mi, közvetlen kollégái a magyar múzeumügyért végzett korszakos jelentőségű munkája szerint tartjuk mesterünknek Bényi Lászlót, hiszen ő mutatta meg, hogy kell igazán mesterhez és korhoz illő monografikus kiállításokat rendezni, illetve hogyan kell egy ország, egy nemzet teremtő képességet dokumentáló tárlatot szakmailag hiteles módon megrendezni. Monográfiái példát adóak, a múzeumi kérdésben írott publikációi ma is forrás és eligazító értékűek. Munkácsy Mihály, Rudnay Gyula, KosztaJózsef, Paál László művészetét nem ismerhetnénk úgy, ahogy most ismerjük, ha nem töri előttünk a megértés és feldolgozás rögös útját Bényi László. A múzeumok érdekében végzett szervező és muzeológiai munkája a nehéz időkben jelentett segítséget a maguk helyét kereső, formálódó intézményeknek. Olyan nagyszerű tettek kötődnek nevéhez, mint az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja, ahol először kaptak nemzetközi megjelenési lehetőséget Csontváry Kosztka Tivadar művei, és ahol ma is példát adó módon kapcsolódott egybe a hagyomány és a korszerűség. Ezen a tárlaton Csontváry, Derkovits és Egry képek mellett Domanovszky, Kerényi, Somogyi József és Ferenczy Béni munkái is megjelentek. Nem volt véletlen az elért siker; a választás és válogatás tudatossága, a rendezés minősége segített megérteni nemzetközi relációban is alkotóink munkásságának színvonalát. Bényi László hivatástudatának lényegét éppen akkor érthetjük meg, és a ránk hagyott örökséggel akkor gazdálkodhatunk emberségéhez méltóan, ha megértjük az általa vállalt szolgálat lényegét. Nála nem versenyzett a művészi lét a másik alkotóhoz való viszonyban, hanem az első szakmai megnyilvánulástól kezdve, a 94 esztendő alatt egyértelműen a kultúra iránti alázat, az érték megbecsülése és az ember szolgálata jellemezte munkáját. Pedig nem akármilyen festő volt Bényi László. A XX. századi magyar festészet jeles mestere, aki érzékenyen reagált a világ rezdülésére, s a ki a nagybányai hagyományokat megértve, azt továbbfejlesztve egy tematikában differenciált, koloritban pompázatos életművet hagyott maga után. Ahogy egyik méltatója írta: „Bényi László az életigenlő szépség alkotó mestere. Színekben él, színek szenvedélyében, vonzásában,szorításában, ámulatában. Ha virágzó fáit nézem - elfelejtem a világ durvaságait... Festészete a nézőben összhangot, az emberben értéket teremt." Karakteres egyénisége műveiben is jellegzetesen megnyilvánult, hiszen képein összetéveszthetetlenek művészetének sajátos jegyei. Ahogy egy másik méltatója jellemezte: „Bármilyen témához nyúl is, bárhol jár is - Dubrovnik-tól Kalotaszegig - mindig ezekhez a törvényszerűségekhez ragaszkodik, amelynek gyökereit a nagy magyar Alföldön mutathatjuk fel.” Ő volt a XX. századi magyar ember életérzésének tájat, úti élményt, virágokat jelképpé emelő krónikása. Tisztelt Mester, Kedves Laci! Most, amikor még csak szokjuk azt a gondolatot, hogy gondunkat, bajunkat megvitatni nem tudunk hozzád fordulni, segítőkészségedet igénybe venni, keressük a szavakat. Szeretnénk méltóan megköszönni mindazt, amit kortársaidért muzeológusként és festőként tettél és szeretnénk megköszönni mindazt az örökséget, amit az utókornak hagytál. Búcsúzónkat Mátyás Ferenc költő barátod szép szavaival szeretnénk zárni, ígérvén azt, hogy emléked megőrizzük és remélvén azt, hogy egy más dimenzióból figyelmed továbbra is elkísér bennünket. így szólt a költő: „Kifeszített lélek vásznai ragyognak szemem elé, akár versei Aranynak, vagy Kodály zenéje - úgy csap rá szívemre a színek mosolya, szolnoki parasztjaid árnya, a Nyár, az Anyám virágai, a Tavirózsák, a költészet tüzes virága, s az ahogy láttatod a mediterrán emlékek mélyén a tengert, a fehér pillanat-habokban a rettenet hajóját, - a mintha illatok közt, földi édenedben az a mindható élő Múzsa járna melletted, s vonszolná magasabb egekbe, ahol nincs se felhő', se árnyék, csak a fény -, ecseted vonása alatt a holt anyag járni kezd, fóltámad, mint sötét egünkön az az annyira várt, mindig késlekedő száműzött meleg Nap. ” Kedves Laci, nyugodj békében! Bereczky Loránd (A Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója a Farkasréti Temetőben 2004. április 27-én búcsúzott e gondolatokkal Bényi Lászlótól.) 246
