Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2003 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2003-02-01 / 2. szám
m^ÚZEUMI J^ÍRLEVÉLi© világ tárgyi emlékei azonban a 20. század elejétől mégis otthonra leltek a Kultúrpalota falain belül. A néprajzi tár alapítását a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége is támogatta, így „Szeged népének kitűnő ismerője”, Tömörkény István igazgató útmutatása alapján 1906-ban hatalmas, három évre tervezett gyűjtőmunka indult, 25 ezer koronás államsegély felhasználásával. A néprajzi tár tervezete kidolgozójának széles körű, ugyanakkor elmélyült népismeretét tükrözte. Az átalakuló pásztorélet, halászat, vízimalmok kutatása mellett a „kivesző" kisiparok szerszámainak, a tanyai életmód, paraszti gazdálkodás, az építkezés, viselet, szokások, paraszti erkölcs emlékanyagának gyűjtését, a népzenei és epikai műfajok megörökítését szorgalmazta. A kutatás földrajzi határait a „Torontálba levándorolt szegedi magyarságra” is kiterjesztette. A három éves szorgos gyűjtőmunka eredményeként, Szász Gyula tanító és Móra Ferenc könyvtáros közreműködésével 1908 decemberére több mint ötezer tárgy került a múzeumba. Tömörkény István elsősorban Szegeden és határában gyűjtött, Móra Ferenc szülővárosából, Kiskunfélegyházáról hozott több mint 800 néprajzi tárgyat, Szász Gyula a távolabbi: békési, Csanádi, torontáli településeket kereste fel. A város számos lokálpatrióta polgára is hozzájárult a gyűjtemény gyarapításához, jelentősebb adományokkal Bitó János halászati bérlő, Pocsátkó Károly régiségkereskedő és Beck István városi osztályjegyző, aki párját ritkító magángyűjteményét később a múzeumra hagyta. A vásárlások, adományok révén halászszerszámok, a gazdálkodás, állattartás hagyományos eszközei, pásztorfaragások, a háztartás tárgyai, bútorok, viseleti darabok, cserépedények, hangszerek, játékok és a vallásos népélet tárgyai, a jellegzetes kisiparok szerszámkészlete és termékei kerültek az intézménybe. A gyűjtemény széles körben reprezentálta a Dél-Alföld parasztságának és paraszti gyökerű városlakóinak életmódját és tárgyi világát. A gyűjtőmunka eredményéről Tömörkény István a Néprajzi Értesítőben megjelent közlésekben tájékoztatta a néprajzos szakmát, míg magáról a gyűjtésről néhány novellájában emlékezett meg (A régi suba, Alku a szülével). A gazdag anyagból nyílt 1908-ban a Kultúrpalota földszinti nagytermében az a látványos, alsóvárosi parasztház enteriőrjét is bemutató kiállítás, mely 1953-ig több generáció számára jelentette a múzeum egyik fő látványosságát. 1917-ig a néprajzi tárban őrzött műtárgyak száma meghaladta a hétezret. Különösen gazdag válogatás gyűlt össze a festett bútorokból, cserépedényekből, pásztorfaragásokból, valamint a viselet darabjaiból. A gyűjtőpontok az alapító által kijelölt széles földrajzi határok között találhatók. Szeged és főként Alsótanya határrészei (Átokháza, Csórva, Domaszék, Madarásztó, Mórahalom, Zákány) mellett Algyő, Dorozsma, Tápé, Deszk, Röszke, Horgos, Kistelek, Sövényháza, Makó, Apátfalva, Nagylak, Pitvaros, a hódmezővásárhelyi, orosházi, tótkomlósi, békési, szarvasi tanyák, Csongrád, Ada, Vésztő, Gyónta, Kiskunhalas, Doroszló, Szond, Gombos, Bátmonostor, Törökbecse, Valkány, Óbesenyő települések szerepelnek az első leltárkönyvben. Tömörkény István halálával lezárult a gyűjtemény első, gyarapodásában és tudományos jelentőségében gazdag korszaka, melyben a 19. század második felének paraszti világát megörökítő tárgyak elsődleges közegükből kerültek a múzeum polcaira. Az első világháborút követő években a néprajzi tár kincsei szerény mértékben szaporodtak. Cs. Sebestyén Károly, jeles néprajztudósunk 16 évig volt a szegedi Városi Múzeum munkatársa, s ezalatt elsősorban népművészeti tárgyakat: cserépedényeket és festett bútorokat vásárolt a gyűjtemény számára. Különleges adománnyal gazdagította a múzeumot Kass János szállodatulajdonos, aki többek között ausztráliai és távol-keleti eszközöket adott át az intézménynek, melyek ma a Néprajzi Múzeumban találhatók. Ebben az időszakban került a néprajzi tárba néhány sárközi főkötő, kalotaszegi ingvállhímzés, mezőségi textília és több, erdélyi műhelyekben készült bokály is. 1945 után ismét nagyobb lendületet vett a gyűjtemény gyarapodása, először Péczely Attila orvos, népzenekutató munkássága (1945-1952), majd Nagy Dezső (1952-1955) és Szabó Mátyás (1955-1956) rövid ideig tartó, de annál eredményesebb szegedi munkálkodása révén. Péczely Attila amellett, hogy a dél-alföldi népdalkincs értékes fonográf-felvételeivel megalapozta a hangtárat, számos hiánypótló tárgyat is vásárolt a gyűjteménybe. Egy késes és egy köteles mester hagyatéka, papucsos szerszámok, valamint hangszerek bútorok, gazdálkodási eszközök váltak munkája révén a gyűjtemény részévé. Nagy Dezső folytatta a kisiparok eszközkészletének megmentését: fazekas, szitás, kefekötő, kötélgyártó, szíjgyártó, papucsos szerszámokat vásárolt, és a múzeumba hozta a híres, szegedi Bene kocsigyártó műhely felszerelésének egy részét is. Apátfalván, Algyőn és Tápén viseleti darabokat Kisteleken kékfestő szerszámokat, Kis-46
