Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2003 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2003-09-01 / 9. szám
(S^JTúzeumi Hírlevél J© rávilágít. A Madarason 1963 és 1974 között Kőhegyi Mihály által feltárt temető a legnagyobb és egyben az egyetlen, amely teljesen megkutatott, minden részletében ismert. A temetkezési szokások egymástól eltérő vonásai és változása a temető használata során tükrözi a minden bizonnyal a közelben megtelepedett szarmata népesség társadalmi rétegződését is. A legkorábban beköltözőnek - valamikor a 2. sz. utolsó harmadában - a kanyargós Kígyós-ér magas partján kezdtek el temetkezni, egy másik család pedig a környék természetes magaslatait foglalta el sírjaival. Ugyanehhez az időszakhoz köthetők azok a hatalmas, egykor legalább öt méter magas halmok, melyek alá e frissen betelepült közösség előkelőit, leggazdagabb tagjait temették el. Nehéz helyzetben van, aki hiteles képet kíván nyújtani e közösség anyagi és szellemi kultúrájáról. A halmos temetőket ugyanis évszázadokon keresztül rabolták, különösen a környezetükből legjobban kiemelkedőket, a legnagyobb méretűeket. A temetés szertartásának menete, az egykori viselet, a halott mellé adott használati tárgyak, eszközök csak maradványaikban, részleteikben találhatók meg. A közösség egyes tagjait aknasírokba temették, legtöbbször koporsó nélkül, de majdnem mindig valamilyen edénnyel együtt. A másik csoport az aknasír betemetése után egy kisméretű halmot érdemelt ki, melyet a sírt körülölelő árokból halmoztak az eltemetett fölé. Ezeknek a kör alakú árkoknak kivétel nélkül mindig volt egy bejáratuk, a fej felőli déli oldalon, melyen keresztül - elgondolásunk szerint - lehetett látogatni a temetés után is a hozzátartozókat. Ennek a gondoskodásnak alig maradtak nyomai. A bejárat melletti árokszakaszban néha összetört edény és állatcsont jelzik, hogy minden valószínűség szerint rituális események helyszíne volt a temető, de hogy közvetlenül a temetést követően, vagy később, erre egyelőre nem tudunk választ adni. A legbonyolultabb és legnagyobb feladatot a halmok építésej elenthette. A temető déli részén egymástól szabálytalan távolságban elhelyezkedő korai halmok némelyike szintén árokkal volt körülvéve. A kiásott aknasír gödre itt jóval nagyobb méretű volt, mint a körárkosoké, és a megmaradt vas kapcsok és szegek, pántok alapján, valamint néhány szerencsés megfigyelésnek köszönhetően gerendákból összeállított kamrák nyomait is felfedezhettük. A kamrán belőli koporsó egyforma volt minden esetben, faderékból kivájt rönkfa koporsót tudunk rekonstruálni. Rönkfa koporsók az akna és körárkos temetkezésekben is előfordultak, de jóval ritkábban, mint a halmosokéban. Az egykori rangot, méltóságot nem csak az irdatlan mennyiségű földet kívánó halom jelentette, hanem az elhunyt viseletének gazdagsága, a nemesfémek, ékszerek, ruhadíszek maradékai is. Nagyon érdekes, hogy halmok alá elsősorban asszonyokat temettek. A gyermekek csak kivételes esetben kerültek halom alá. Arany ékszert, fülbevalót, ruhadíszt is kizárólag a nők kirablott temetkezéseiben találtunk elszórtan. A temetőtérképen egymás mellett sorakozó, különböző rítusú sírok együtteséből családi csoportok rajzolódnak ki, és kiolvasható, hogy melyek a legkorábbi idetemetkezők, és hogy mikor szűnt meg a temető használata. A Kígyós-ér jelentette a temetkezési hely egyik természetes határát, délen mocsaras rész helyezkedett el, a keleti és északi vonulatot pedig egy mesterséges árokrendszer határolta. A leletanyagból egyértelmű, hogy az északon található halom sorok tartoztak a legkésőbbi horizonthoz, az 5. sz. közepéig tartó legkésőbbi időszakhoz. A nagy sírszám, a temető fokozatos „benépesedése” bizonyítja, hogy a közösség viszonylagos békességben élhetett legalább két és fél évszázadon keresztül ezen a területen. Említettem, hogy a Duna-Tisza közének ez a része, talán éppen a Limes közelsége miatt, a 2. századtól egészen a 3. század utolsó harmadáig, vagyis Dacia feladásáig, egy forgalmas kereskedelmi és hadiút közvetlen közelében volt található. Ebből arra következtethetnénk, hogy a temető leleüs tei között az átalagosnál több római import 265
