Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-04-01 / 4. szám
m Múzeumi Hírlevél j© Mihály, Paál László, Lotz Károly, Barabás Miklós stb., akiknek szerepe meghatározó a magyar plein-air kialakulásában. A tanulmányt kísérik nagybányai képek is, mint azon fontos művésztelepé, mely Szolnokkal párhuzamosan működve a szakírók szemében hol támogatja, hol gyengíti azt. A közölt képek reményeink szerint segítik olvasóinkat a korszakban való eligazodásban, a gondolatmenet követésében. Második korszakunkon, a két világháború közötti művésztelepen, négy szerző osztozik. A korszakot röviden áttekintő tanulmány szerzője Benedek Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, akinek írását három, a korszak szempontjából nagyon fontos rész bővebb kifejtése követ. Szigethi Imre festőművész, aki sok éve csodálója a telep legnagyobb művészegyéniségének, Fényes Adolf munkásságát méltatja, és kísérletet tesz néhány művének újszerű ikonográfiái elemzésére. Supka Magdolna Széchenyidíjas művészettörténész Aba-Novák Vilmost, a korszak másik festőóriását mutatja be, akinek szolnoki működése meghatározó volt a telep történetében. A tanulmány egy 1964-es székesfehérvári katalógus utánközlése. Ezt egyrészt indokolja, hogy ma már szinte hozzáférhetetlen, másrészt, hogy Aba-Novák egyik első objektív méltatása 1945 utáni művészettörténeti írásainkban, így ma is megkerülhetetlen a kutatók számára. L. Menyhért László művészettörténész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára a Szolnoki Művésztelep szobrászati tevékenységét értékeli, hosszabb részeket szentelve Borbereki Kovács Zoltánnak és Szandai Sándornak, akik Szolnokról indulva nemzetközi hírnevet és rangot szereztek maguknak, s az őket útjukra indító városnak. A művésztelep harmadik periódusát, 1945 utáni történetét Zsolnay László, a Damjanich János Múzeum művészettörténésze foglalta össze, megírva e tanulmány mellé a kolónia értékelését a művészettörténeti írások tükrében, valamint a művészeti egyesület rövid ismertetését, s a telep működtetését annak megszüntetése után. Érdekes és különösen kedves színfoltja kötetünknek a Franciaországban élő Pólya Gogonak, Pólya Tibor lányának fénykép gyűjteménye és a felvételekhez írott kommentárjai édesapjáról, aki a két világháború közötti művésztelep talán legszínesebb egyénisége volt. Könyvünk természetesen nem pótolhat egy, a legújabb kutatásokat is figyelembe vevő, egységes alkotói szellemű monográfiát. De éppen több szerzőségével, az archív fotók és írások szerepeltetésével érzékelteti azt a sokszínűséget, pezsgő művészeti életet, ami a Szolnoki Művésztelepet jellemezte immár száz éves története alatt. Zs.L. Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe Budapest 2001. Archaeolingua. 356 p. 86 kép. Csengele, Csengők, Csöngők. így szerepel Szeged város egykori pusztája Bálint Sándor „Szögedi szótár"-jában. Persze, a középkori település aló. század végén vált pusztává, miként az Alföld falvainak túlnyomó része. Elgondolkodtató, hogy a „hírős város, és Szöged” közé miért ékelődik be egy nem öző helynév, ha feltételezzük, hogy az ö-zés az Árpádkorig nyomon követhető. Ámde nem ez írásom témája, hanem Horváth Ferenc könyve, melyben egy szerencsés lelet kapcsán a kunok eredetét, történetét-régészetét összefoglaló tanulmány született, alig két évvel a lelet előkerülése után. Ez bizony fehér holló hazai régészetünkben. Bizonyára lesz vita az írás nyelvezetéről, stílusáról, szerkezetéről. Lehet, hogy többeknek túl populáris, másoknak némely része túl szakmai. Nekem tetszik. A szerző végre szakítani mer a szakmai bükkfanyelvvel, mely annál tudományosabb, minél értehetetlenebb. Végre nem a tíz-tizenöt vájt-fülűnek készült a tanulmány, mely történelmünk egy fontos korszakából emel ki egy szeletet, nevezetesen a kun leletek összefoglalását, és a kunok eredetének kérdéskörét. Bárcsak hasonló közérthető könyv született volna, a Kárpátok övezte térség többi, ide érkezett népcsoportjáról is. A kötet három részre tagolódik. Az első rész a tulajdonképpeni feldolgozás, az előzmények, előkerülési körülmények és leletek bemutatása, majd elemzése. E rész 11. fejezetének elmaradása nem okozott volna különösebb hiányérzetet, de hát ez a szerzői szabadság ügye. A második rész az adattár, a harmadik pedig különös érdeklődésre számot tartó interdiszciplináris rész. Azt kell mondanunk, na végre! Na végre közérthetően olvashatunk azokról a vizsgálatokról, melyek eredményei az első fejezetben megjelennek, a köz olvasó, vagyis a nem régész érdeklődő azonban itt tekinthet be a korszerű kutatás műhelytitkaiba. Ha már itt tartok, akkor hivatkozom Vörös István kis tanulmányára, mely szerint a csengelei sírba tett ló mén volt. Mivel a feldolgozásban többször paripának neveztetik - bizonyára a szép stílus kedvéért -, azért meg kellett volna említeni, hogy 123
