Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-03-01 / 3. szám
<m Múzeumi Hírlevél folyosókon, s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül." Talán olyant is láthatott, amilyent én látok most, ezen a váratlanul behavazódott, csikorgóan hideg decemberi napon: ahogyan a Kollégiumból a Nagytemplom felé kanyarodik a fekete palástos embersor. Huszonnyolc lelkészt avatnak éppen ma, az örök-sárga, monumentális, mégis gyönyörűen puritán Isten házában, amely előtt a Móricz-hősök talán legszebbike, a debreceniségére elmondhatatlanul büszke Hitves Zsuzsika is megilletődve, szava szakadtán állt mindig. Mert: „Debrecen itt igazán Debrecen, még a világon sincs ilyen szép nagy tér, mint itt, távol, körül, a gyenge hóesésében, az alkonyaiban, a nagy, emeletes házak apróknak látszanak, s mögöttük a Nagytemplom roppant oszlopaival, homlokával, ajtóival, tornyaival oly komoly és ünnepélyes, hogy dagad az igazi debreceni magyarnak a szíve." Bámul, és szavakat keres az író 1935 telén is, amikor begyalogol az állomásról a város piacára, vagyis a főutcára, s álmélkodva látja, hogy „ebben a városban semmi sem változott". „Még a városháza is úgy toppant ki a piacra árkádos csizmájával, ahogy a kisdiákot valaha meglepte. S a Nagytemplom két tömör tornyával, mint hortobágyi bika, szembe néz az időkkel. Mily nyugalmas és bölcs ez a Nagytemplom, békességgel áll a nyáj felett, de messze figyel, a pusztákra, a Hortobágyra. Ha a Rákóczi-harang hatalmas búgása megdördül a magasban, ez azt jelenti, hogy emlékezzetek az elmúlt századokra." Móriczban ott él a múlt, kitörölhetetlenül, beléje tapadt, mint „edénybe a régi illat", pedig, írja: „összesen csak három évet éltem itt, mint kisdiák s még egyet, mint főiskolás, Csokonai lábánál, a szent poézis áhítatában." De hát Debrecen is olyan tarisznyája lett az élményeknek, már abban az 1891-ben kezdődő három évben is, amilyen majd később, a felnőtt ember, az író gyűjtőútján Szatmár: amit ott és akkor belehordott, soha nem vált feledhetővé, ellenkezőleg: meghatározta egész írói munkásságát. Ezért értelmezhető a fogalom így is, ahogy föntebb, s ahogyan a kiállítás címében olvassuk, meg értelmezhető úgy is: lélektérkép. Virtuális, láthatatlan rajzolat, lenyomat valamiről, egy városról, terekről, utcákról, emberekről, mozdulatokról, érzelmi, szellemi élményekről, életszakaszokról. Képek a lélek minden anyagnál tartósabb, időállóbb szövetébe maródva, képek a múltból, az ifjúkorból, gyermekkorból, a legtovább élő emlékek idejéből. Lélektérkép: a Légy jó mindhalálig, a Pillangó hőseinek, vagyis az írójuk, Móricz Zsigmond városáról és sorsának hajdani stációjáról, Debrecenről. Több ez a Déri Múzeumban megrendezett kiállítás, Lakner Lajos és munkatársai, Lukács Tihamér, Soltészné Csorba Ildikó, Szabó Anna Viola, Horváth László és Katona Tibor munkája, régi, szép városfényképek bemutatásánál. S nemcsak ötletes, kukucskáló formai megoldásai miatt: ahogy egyik kép kis környílásán át benézhetünk a mögötte megbújó másik képre, egyik időből a másikba, amelyekhez amúgy a két Móricz-regényből választott idézetek is elkalauzolnak. Több, hiszen ezek a képek, zömüket még Móricz saját maga „fényképezte", a személyes élmények, az érzelmi kötődés meghittségét sugározzák: a múlt itt annyi és olyan, amennyit és amilyent abból a két választott hős, tehát az író láthatott. Személyes világok darabjai, írja Lakner Lajos. A körkörösen elhelyezett tárlók mintha a hajdani város utcáin sétáltatnának bennünket, olyan utcákon azonban, amelyeken folyvást Nyilas Misi és Hitves Zsuzsika lábnyomát keressük. És a múltnak olyan szegleteit, tárgyait, házait, tereit, utcáit, amelyeket valóban elsodort az idő: azt is látjuk, amit hőseink láthattak, de azt is, amit a ma embere már nem. „Utcák tűntek el - írja a kiállítás rendezője - házak és emberek. A lóvasutat felváltotta a kisgőzös, ezt pedig a villanyvasút. A piaci kofák sem árulnak már a Nagytemplom előtt, nem lehet már magányosan elvonulni a Füvészkertbe sem, ahogy egykor Nyilas Misi tette, nincsen meg már Harmathy bácsi antikváriuma, sem Pongrácz festékboltja, s a régi vasútállomásról sem indulnak már vonatok. A Darabos utcáról nemcsak a könyvkötő hiányzik már, hanem Csokonai háza is. A Sestakertben senki sem tudja már, hol is állt Hitves Pál pici, düledező, de azért mindig fehérre meszelt háza, ahol Hitves Zsuzsika megélte a szerelem minden örömét és gyötrelmét. S talán kevesen tudják azt is, hogy e kertség egyik házában megbújva írta meg Móricz a Pillangót, idillt teremtve magánéleti vihara közepette. Azóta a Nagyerdő is kijjebb költözött a városból, s a pusztába vezető hosszú Csigekert utcáin sem látni már aratásból jövő legényeket és leányokat". Hol van már Vitárius Sándor orvosi műkötszerész és kesztyűs mester specialista üzlete, hol a linóleumos bolt, s hol van Kölcsey háza a Kollégium mögül? A Sestakert „nagy szőlő-világ”-a, a „lingő-lengő homokhát", a Piac utcza kétoldali fasora, a színház előtti lóvasút sínpárja? A múlt, ami nélkül jelen sincs, jövő sincs? A lélekben. És, ez már a technika áldása, fotópapírra menekítve, egy kiállítás képein. Cs. Nagy Ibolya 82
