Élesztős László (szerk.): Magyar Múzeumi Arcképcsarnok II. (Budapest, 2022)
L
206 Lakos Premontrei szerzetesként főgimn.-i tanár Szombathelyen, majd házgondnok Türjén, végül rendi számvevő, jószágkormányzó, a levéltár őre Csornán. – Részt vett a Kunc Adolf prépost szerkesztésében kiadott Szombathely-Savaria monográfia előkészítésében, anyaggyűjtésében (Szombathely-Savaria-rend. tanácsú város monográphiája. Szombathely, 1880). 1887 őszén a prépostsági Téglavető-dűlő területén agyagkitermelés közben, 180 cm mélységben egy É–D-i tájolású női sírban bukkant rá Mo. máig egyetlen hunkori fejedelemasszonyi fejdíszérére, amelynek töredékes darabjait konzerválva a csornai prépostságban helyezte el. A leletet az Archaeologiai Értesítőben publikálta. A diadém a szerzetesrendek szétszóratása után, 1955-ben került a MNM-ba. 1888-ban Csorna-Sülyhegyen 20, nagyobbrészt honfoglaláskori sírt tárt fel. Több terepbejárást végzett Bella Lajossal Csornán, 1889-ben a Varjúhegyen (prépostsági szőlő) kelta telepet, 1891-ben a Városháza (ma: Laky D.) u.-ban késő avarkori temetőt lokalizáltak. – A Természettud.-i Társulat (1870-től), a Földtani Egyesület (1873-től), a Sopron M.-i Régészeti Egylet és a Vas M.-i Régészeti Egylet tagja (1872-től). F. m.: A csornai leletekről 1888–1889. „xy”-nal (Ar chaeologiai Értesítő, 9., 1889, 263–271. p.); A csornai leletekről 1888–1889 (A Sopronmegyei Régészeti Társulat Évkönyve 2. 1892, 14–27. p.). Irod.: Névtára a csornai, horpácsi, türjei és jánoshidai prépostságokba kebelezett fehér és kiváltságos prémontréi kanonokrendnek, 1870 (Győr, 1870, 39. p.); Névtára a csornai, horpácsi, türjei és jánoshidai prépostságokba kebelezett fehér és kiváltságos prémontréi kanonokrendnek, 1883 (Győr, 1883, 30. p.); A csornai premontrei rendi kanonok névtára, 1892 (Csorna, 1892, 50. p.). Fotó: Kovács Endre OPraem hagyatékából Aszt Ágnes Lakos Lajos (1918. júl. 4. Bp. – 1998. ápr. 12. Bp.): festő, restaurátor művész. – Édesapja ~ (Löwinger) Jenő (1894–1944) bádogos- és szerelőmester, édesanyja a halkereskedő családból származó Blumenthal Sarolta. Felesége Tomsity Erzsébet műszaki rajzoló (1954-től), második felesége Oszterhuber Etelka képszerkesztő, illusztrátor (1970-től). – A bp.-i Izraelita Gimn.-ban érettségizett (1936). Öt félévet végzett az Iparművészeti Isk. díszítőfestő szakán, de a második zsidótörvény után úgy döntött, hogy Palesztinába távozik. Haifába ment, ahol sok más mellett volt mezőgazdasági munkás, téglagyári kocsitologató, keramikus, gyermekjáték-készítő, asztalos, a haifai olajfinomítóban kapcsolótábla-figyelő, kávéházi mosogató, gyorsrajzoló, artista, sablontervező, műszaki rajzoló és retusőr, közben időnként a festésre is szakított időt. A Haifa melletti Far-Masaryk kibucba, majd egy maláriafertőzés után Tel Aviv–Jaffába került, s a Hagana mozgalom (zsidó telepesek önkéntes fegyveres védelmi szervezete) aktivistája lett. Jelentkezett az angol hadseregben szolgáló Szenes Hanna (1921–1944) csoportjába, de Szenes elfogása, majd kivégzése miatt a Mo.-on végrehajtani tervezett ejtőernyős akció meghiúsult. Az olajfinomítóban dolgozott, amikor 1944-ben bevonult az angol hadseregbe, ahol műszaki rajzolóként tevékenykedett. 1946. júl.-ban szerelt le. 1946 szept.-étől a Zsidó Nemzeti Alap tibériási földvásárló irodájában térképrajzoló volt. Ízületi bántalmai miatt eltávozását kérte, s 1947. szept.-ben visszatért Mo.-ra. 1947-től a Képzőművészeti Főisk.-n tanult, s az 1949-ben létesített restaurátor tanszakon okleveles festőrestaurátor művész-diplomát szerzett (1951). Varga Dezsővel és Móré Miklóssal együtt kaptak Mo.-on elsőként restaurátor diplomát. Diplomamunkája egy 16. sz.-i román ikon restaurálása volt. A Főisk. tanársegéde, majd a Múz.-ok és Műemlékek Orsz. Központjának (MMOK) res taurátora lett (1951. júl. 14.–1953. febr. 2.). Szerk. A konzerválás és restaurálás kézikönyvét (1952). A központ megszűnésével az Orsz. Szépművé szeti Múz.-ba helyezték restaurátornak, majd pályafutását a M. Nemzeti Galériá ban az Új M. Osztály restaurátoraként folytatta (1957. ápr. 1-jétől). 1959. ápr. 15-ével a MNM Történeti Képcsarnokába helyezték; munkája a gyűjt. veszélyeztetett képeinek a restaurálása volt. Mivel a MNM főig.-ja, Fülep Ferenc elutasította, hogy a Dunaújvárosban akkortájt megtalált római falfestményeket megmentse, beadta a felmondását, s 1962 után „szabadúszó” restaurátor lett. 1958-ban a Szovjetunióban (Moszkva, Leningrád, Tallinn), 1960-ban Olaszo.-ban járt tanulmányúton. –
