Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 1. szám - Harsányi Zoltán: Oláh Gábor, a tanár
18 Harsányi Zoltán: Oláh tkíbor, a tanár tudósok. Az irodalmat oktatni, jól oktatni, mondja egy kitűnő pedagógusunk, elsősorban filozófia dolga. Filozófusként kell megteremtenünk az irodalom kapcsolatát az élettel és a serdülő vagy még serdületlen lelkekkel. Minden tárgy tökéletes tanításához ez a filozófia kell kétségtelenül, az irodalom tanításához azonban úgy hisz- szük, mégis inkább Oláh Gáborok kellenek. Módszertanilag ugyan, ha visszaérni ék szem, egyáltalában nem állítható követendő példaképül, különösképpen nem a legutóbbi években kifejlődött és tökéletesített módszertani eljárások virágkorában. Nem tanított módszeresen, egészen biztosan nem, illetőleg egy rég letűnt pedagógiai kőkorszak tanári módszerét követte ő is, mint annyian az idősebb tanárok közül ezelőtt másfél évtizeddel, amikor én is középiskolába jártam. Ez a tanár — jól ismerjük mindannyian — felült a katedrára, elővette a noteszét, feleltetett néhányat, aztán magyarázott. Elmagyarázta az „anyagot“, ahogy tudta, aztán kijelölte a „leckét“ a könyvből, esetleg, ha még „maradt idő“ csengetésig, olvastatott néhány szemelvényt is a könyv hátul só, szeme I- vénves részéből. Nos, Oláh Gábornál, természetesen éppen ezen a magyarázaton fordult meg az óra, vált a legkitűnőbb módszernél is lekötőbbé, figyelmet ébresztővé, élménnyé. A magyar nyelv zengőhangú, színes pátoszban rakétázó művésze a költői beleélés minden lehetőségét kimerítve fedett fel előttünk sorsokat, életeket, alkotásokat. Mindig végtelenül áradó, színesen ömlő volt a mondanivalója és ezer aprósággal fűszerezte. Alig tett néhány közbevetett, figyelemébresztő és a tárggyal, tanárral kapcsolatot teremtő kérdést, mégis, e nélkül is feszülten, ámultán, bűvölten csüngtünk a szaván. Mai szemmel nézve egészen biztosan nem tartott módszeres órákat, sőt talán filozófiáját sem kereste tárgyának, hogy így hozza közelebb, így építse belénk az irodalmi tudatot, egészen biztos azonban, hogy irodalmi órákat tartott a szó legnemesebb értelmében. Elragadott, magasba lendített az irodalom színes szárnyain — és mi más az irodalom célja. Büszkék voltunk rá, hogy magyarok vagyunk és büszkék voltunk rá, hogy ilyen tanárunk van, hogy Oláh Gábor a tanárunk — és mi más lehet magyar középiskolában egy bármilyen óra célja. Nagyszerű óráihoz, amelyek minden módszert meghazudtolóan élményekké váltak bennünk, azonban még egy sikerkellék járult. Mondanivalóit kiválóan adta elő — nem utolsó fontosságú követelmény ez az előadókészség egy tanárnál, különösen pedig egy irodalom- tanárnál. Nem volt pedig különösképpen megnyerő külseje, a beszédhangja is majdnem kellemetlennek mondható, kásás fahang. Hatalmas, valódi debreceni cívis formátumú testi alkata volt, kerek, boltozatos koponyával, hízásra hajló termettel, bár magassága meggátolta abban, hogy valóban kövérnek lássék, hozzá az arca még sötét, szinte piszkos-fekete és legtöbbször egy kissé zsírosfényü. — Szemét, meleg, kutató, csodálkozó szemét is, rövidlátó lévén, vastag szemüveg mögé rejtette. Színtelen, kásás hangon beszélt, de színészi
