Protestáns Tanügyi Szemle, 1943

1943 / 11. szám - Soós Béla: Az irodalom a református nevelés szolgálatában

Soós Bela: Az irodalom a református nevelés szolgálatában24 6

amelyek az olvasmányokkal kapcsolatosak“. Ezzel az igénnyel szemben is hallatszottak aggodalmas hangok (,,ha nem vigyázunk, egés.z testével odaáll a tanár az olvasmány és a tanuló közé, helyesebben az olvasmány elé, s így irodalomtanításunkat egy sajátságos napfogyatkozás fenyegeti“),1 de azért a nevelők és taníttatok köz-véleménye kétségtelenül fokozott éberséggel figyeli az irodalomtanár véleménynyilvánításait, lelki habitusát.

Akármilyen kivételesen nagyra becsüli is az egyház az említett erkölcsi, hazafias és világnézeti szempontokat, sajátos célkitűzéséből következőleg nem elégedhetik meg ezeknek az érvényesítésével sehol sem, kivált pedig nem a maga iskoláiban. Az apostolok „tanításának“ egyetlen egy középponti eszméje volt: Jézus, a Krisztus (Esel. 5 : 42). S amint ők nem tehették, hogy amiket láttak és hallottak (t. i. a Megváltó életét, halálát és feltámadását), azokat ne szólják (Esel. 4 : 20), ugyanúgy az egyház sem hallgattathatja el a bizonyságtevés szavát sem templomában, sem iskoláiban. A református egyház sem azért tartja fenn nevelő intézményeit, hogy pusztán kiváló felkészültségű állam- vagy világpolgárokat neveljen, hanem hogy Istennek neveljen gyermekeket. „Kultúrált“, testileg és lelkileg az élet harcára felkészített embere van elég ennek a földnek, de ugyanez a föld „sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését“ (Róm. 8 : 19). A mi nevelési eszményünk az istenfiúságra nevelés, s ez a Jézus befogadására előkészítés által történik. Mert „valakik befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek“ (Ján. 1 : 12).

A tanárság — valljuk meg — általában bizonyos óvakodó bírálattal fogadja ezt a követelményt. Néhol olvasunk lelkes nyilatkozatokat is, de ezek is a lényeg félreértéséről tesznek bizonyságot. „Ha mi soha el nem lankadó erővel azon vagyunk, hogy a legtisztább kálvinista lelkűiét fluiduma hassa át... ifjúságunkat... akkor a gyermekeken keresztül hatást gyakorólunk a szülőkre. .. gondoskodunk jövőnkről, de egyidőben jelen pozíciónkat is erősítjük“ — mondja egyik jószándékú tanártársunk,2 az egyházi iskola fent érintett nevelési kötelezettségének és céljának egészen világi síkba áthelyezésével. És ugyancsak tanárember, megfontolt és kiváló vezetőférfiú mondja meg leplezetlenül a szomorúbb igazságot: „A református egyház kiszámíthatatlanul sokat veszít azáltal, hogy világnézetileg színtelen, szürke tanárok nevelik és tanítják a magyar református középosztály férfi- és nőtagjait. Véleményem szerint a magyar református egyház lelki hanyatlásának, amely az utóbbi években tagadhatatlanul megvan, egyik főoka éppen abban keresendő, hogy a megszűnt paptanárok helyeit tudományos szempontból pótoltuk ugyan a kizárólagosan világi képzettségű egyénekkel, de világnézetileg ferde szempontok alakultak ki.. .“3 Pedig itt még mindig csak

1 Csanády Sándor : Prot. Tan. Szemle, 1943. 224.

2 Pr. T. Sz. 1929. 276.

3 Bessenyei Lajos Pallas Debrecina, 29. 1.