Protestáns Tanügyi Szemle, 1943

1943 / 7. szám - Dr. Papp Ferenc: Mai koreszmék és a református iskola

Dr. Papp Ferenc : Mai koreszmék és a református iskola.151

szülők is, és ez így van rendjén, hogy azok legyenek. A hivatásos nevelők, különösen a középiskolai tanárok e megbecsülése már nem ily általános, talán azért is, mert a középiskola, a gimnázium, a legnehezebb iskolafaj. És a gimnáziumnak nem minden tanulója való gimnáziumi tanulmányokra. Talán azért sem ritka eset a gimnázium ellen való állásfoglalás, különösen a szépirodalom ama részében, amely keresi a népszerűséget, és a közönség egy bizonyos részének tetszését gátlás nélkül szolgálja. Az Országos Református Tanáregyesület 1932—33. sz. Évkönyvében olvassuk, hogy a társadalom milyen kíméletlen bírálatot szeret és szokott mondani az iskoláról. Hova lett az a szinte áhílatos hang, amivel Baksay, Jókai és Mikszáth a protestáns tanárról beszéltek. Nem mintha emberi gyöngeségeiket kímélték volnál Hiszen tudós Harangi és Tóbiássy uraimék mosolyra gerjesztenek, de nem lenéző, szarkasztikus ajakbiggyesztésre, hangzik a tanáregyesület méltatlankodó megállapítása.

Az irodalom nem végez jó szolgálatot, sőt árt a magyar iskolának, s vele a nemzetnevelésnek és ezzel a magyar nemzetnek, ha az iskola munkáját nem becsüli meg, ha a féltő szeretet és tisztelet hangja helyett a csúfolódók székéből beszél róla.

A szülői társadalomra is kötelezettség vár ebben a vonatkozásban. A gyermek hangulata gyakran változó, véleményét a pillanat hatása alatt formálja és nyilvánítja. Ez természetes, hiszen még nincsenek szempontjai, amellyel az embereket és -dolgokat mérné, amit ma értékesnek tart, holnap elveti. Nem egy szülő sokszor a gyermek hangulatán keresztül ítéli meg, sőt legtöbbször igazságtalanul az iskolát, a tanárt és sokszor igen nagy kárt okoz, nem az iskolának, de a gyermeknek. Elhamarkodott véleményével és ítéletével lazítja, sőt meg is dönti a nevelő tekintélyét, és követendő rossz példát ad a gyermeknek, aki később éppoly könnyedén teszi majd túl magát a szülők t iszteletének törvényén. Arról nem is beszélve, hogy egy társadalmi betegséget is táplál könnyelmű ítélkezésével. Ez a betegség: másról rosszat mondani és a rosszabbat elhinni.

Aligha van az életnek fontosabb mozzanata, mint az életpálya, a hivatás megválasztása. Végzetes hiba, ha a szülőket a pályaválasztás dolgában pillanatnyi érdekek, egy-egy pálya konjunkturális előnyei vezetik. A gyors boldogulás sikere csábító körülmény a legtöbb szülőre nézve. Áhítatos komolysággal kellene kutatni, vizsgálni gyermekünk képességeit, hajlamait, keresni, mi van a leikébe írva, mily hivatásra, pályára rendeltetett. Akit csak anyagi számítás visz egy pályára, a munka igaz öröméhez nem jut el. A robot pedig nem munka. A munka öröm és mindig nagyobb elmélyülésre való törekvés legyen. Ezt pedig a hivatás átérzése, a nekünk jutott hivatás szeretető teszi lehetővé. Az életpályát hivatásnak tekintő egyének közössége, vagy legalább is nagy többsége legbiztosabb záloga egy nemzet megmaradásának, testi-lelki egészségének, nemzeti hivatástudatának és érvényésülésének. Ennek az a feltétele, hogy mindenki helyére kerüljön, oda, ahova képességeinél fogva alkalmas, ahol a nemzeti közösségnek a legtöbbet használhat.

Ez a gondolat megindítója lett egy nagyarányú, következményeiben szinte beláthatatlan állami akciónak, amelynek célja szegény, tehetséges, falusi gyermekek iskolázása, hogy ezek majdan a magyar életben olyan helyre kerüljenek és kerülhessenek, ahol valóban hivatást tölthetnek be. A tehetségek mentése, arra a pályára, hivatásra, sőt vezetésre nevelése, amelyre rendeltettek, hagyománya a magyar református iskolának. Különösen ősi kollégiumainknak, amelyek