Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 4. szám - Szíjas Pál: Mit kívánjon az egyház a maga gimnáziumaitól
Szijas Pál: Mit kívánjon az egyház a maga gimnáziumaitól?7ft reformok legkülönbözőbb próbálkozásai sem hozhatnak semmi lényeges eredményt. A sok hasztalan próbálkozás közt pedig nem egyszer éppen a legjobb szándékú embereket környékezi meg az a kísértés, hogy lemondó kézlegyintéssel, tamáskodva fogadjanak minden újító törekvést. Még olyanokat is, amelyek lényeges dolgoknak a felismeréséből származnak, és kultúránknak, nevelésünknek legmélyebb hagyó Hiányaihoz térnek vissza. De bármennyire únjuk is már mindnyájan a középiskolákat reformáló módszeres értekezéseket, ennek az agyoncsépelt kérdésnek a felvetését az egyház lelkészei előtt mégis megokolhatja az a körülmény, hogy az egyház és a nemzet értelmiségének a nevelésével minden csalódás és minden szét foszlott reménység után is feltétlenül törődnünk kell. Azért, ha nem is tudunk már újat kitalálni, sem a reformokat, sem a lényeget illetőleg, legalább azt tartsuk számon, amit kár volna elfelejteni, és aminek hasznát vehetjük még a gimnáziummal kapcsolatban. Mert fontos a lélekkel megtöltött népfőiskolák felállítása, és nélkülözhetetlen a tömegek lelki-szellemi megújhodása, felemelése. De azokon a népfőiskolákon igazi, jó vezetőkre és előadókra van szükség. A tömegek ön maguktól nem képesek semmiféle felemelkedésre. Még annak a felismerését sem várhatjuk tőlük, ami saját érdekükben történik. Legújabb irodalmunknak a népre vonatkozó igazságait, az ősi népzene már-már elfelejtett szépségeit, népművészetünk értékét, a népfőiskolái mozgalom értelmét, a falusi ifjúság között végzett KIE-munka jelentőségét nem a parasztság ismerte fel először, sem a nemzet, sem az egyház életében, hanem a középosztálynak az a rétege, amely magyar értelmiségnek számít ebben az országban. Az értelmiség u. i. nem egészen azonos a középosztállyal, de magában foglalja mindazokat, akik részesei a nemzeti műveltségnek, megtanulták és megértették a magyar történelem tanulságait, s ismereteik alapján képesek a tájékozódásra a világnézetek meg a fajok harcában, az egyház, a nemzet jelenlegi kérdései és jövő feladatai között. Ilyen értelmiséget nem tud máról-holnapra elővarázsolni sem az állam, sem az egyház, pedig mind a kettőnek nagy szüksége van rá. De ha van lehetősége az Isten akarata szerint való magyar nevelésnek, ha az evangélium árama, az Isten ereje, átvezethető magvai Hkeken át magyar lelkekbe, akkor az igazi evangélikus értelmiséget magának az egyháznak kell felnevelnie, elsősorban az ő középiskoláiban. Az a követelmény, hogy az egyház középiskoláiban maga az egyház neveljen, mindig természetesnek látszott, és szinte eszményi módon valósult meg a reformáció hősi korszakában. Akkor, amikor létrejöttek az egyház első iskolái, az egyének és a tömegek megtérésének a gyümölcseként, gyakran a mostaniaknál sokkal nehezebb körülmények közt, kegyelemből, hit által. Azoknak az iskoláknak a tanárainál sokszor még az is kérdéses, hogy melyik protestáns felekezethez tartoztak, de nehéz körülmények közt végzett nevelő munkájuk és erkölcsi bátorságuk azt mutatja, hogy tagjai voltak
