Protestáns Tanügyi Szemle, 1942

1942 / 2. szám - Dr. Harsányi István: Mit és hogyan tanítsunk a gimnáziumban

26 Dr. Harsányt István : Mit és hogyan tanítsunk a gimnáziumban.

ahol mindig szemük előtt van valami közelebb, hamarabb elérhető emelkedés lehetősége, és érzik, tudják, hogy mindaz, amit végeznek, e felé a eél felé visz, s tudják, hogy nélkülözés, tűrés, kivetettség árán mégis csak elérik azt, amit akarnak.

Mennyire más a helyzet a gimnáziumban! Elsősorban is : gimnáziumba nemcsak olyanok mennek, akik valóban oda is valók. Félkezű földmunkással, vak fuvarossal, szédülő tetőfedőbádogossal aligha találkozunk. Annak azonban igen gyakran vagyunk fültanúi, hogy földművesek, iparosok sokszor ezzel az indokolással hozzák gimnáziumba gyermekeiket: nagyon gyenge szegény, nem bírná a munkát. Vagy : olyan penyészes a lelkem, csak úrfélének való. A legtöbb pedig társadalmi helyzeténél fogva, szinte magátólértetődően kerül be a gimnáziumba, a nélkül, hogy rátermettségét megvizsgálták, kipuhatolták volna. A próbálkozók és szülőik akaratából bukdácsolva is továbbkecmergők száma is igen nagy. Mindezek roppant mértékben megnehezítik a középiskola értékes munkáját. Sőt, tudnunk kell azt is, hogy még' az arra alkalmasak között is nagyon sokan vannak olyanok, akik csak szüleik nyomására nyugosznak bele a megváltozhatatlanba, s még 15—16 éves korukban is szemrebbenés nélkül abbahagynák a tanulást.

Szoros összefüggésben van ez azzal is, hogy míg a földművesek, az iparosok önkifejtése állandóan érintkezik a célismer éttel, addig a gimnáziumi tanulmányok mindig túlmutatnak önmagukon. A rövidlátónak a legszebb táj sem mond semmit, a színvaknak közömbös a legpompásabb színek harmóniája : a gimnázisták nagy többsége szinte ugyanígy képtelen megérteni azt a célt, amely felé robotos útján mégis csak halad, vagy még inkább képtelen összefüggést teremteni élete célja és nyolcéves munkája között. Még nagyobb a zavara, fáradtsága és ziláltsága annak, aki előtt életcél körvonalai nem is bontakoznak. Az ilyen ifjú élete igazán értelmetlen taposómalom a gimnáziumban.

A célgondolat homályban maradását az a körülmény is elősegíti, hogy a gimnázium nem fejez be semmit. Úgyszólván mindent csak megkezd, mindenfelé csak utat mutat. Nem ad semmiféle diplomát, a továbbtanuláson kívül nem képesít semmire. Sőt a gimnázium után következik be az igazi kezdés, az első komoly döntés, amibe már a növekvő ifjú is beleszól. Hogy milyen öntudatosan, az nevelésétől függ.

Felnőtt, a gimnáziumon túljutott emberek nagy része sem látja be és ismeri el azt, hogy a középiskola tananyagán érdemes volt keresztülrágnia magát. S nemcsak az úgynevezett átlagemberekkel van ez így. Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, Móricz Zsigmond stb. stb. iskolakritikájára elég csak futólag hivatkoznunk. Nyilvánvaló, hogy a mai túlterhelt ifjú, akinek füle sem látszik ki a kásahegyből — amelynek elemei még sokszor határozott, megemészthetetlen ellentétben is állnak egymással —, még nehezebben fedezheti fel a magasra kitűzött cél felé közeledést.