Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 10. szám - Dr. Bakos József: Népi tehetségvédelem és a magyar nevelés
226 Dr. Bakos József: Népi tehetségvédelem és a magyar nevelés. zsidó gyermekek, már reagálóbb természetük miatt is élelmesebbek, talán sok tanár szemében jobban is tudnak. De itt ezek nagy előnynyel indultak. A népi gyermeknek ezt az előnyt is be kell hoznia. Nagyon nehéz küzdelem ez, segítsük tehát ebben is. Ne maradjon magára, ne küldjük tehát vissza őket „legelni“. Azt hiszem, eleinte most is a tehetséges népi származású gyermekeknél fel fog merülni az a kétely — már ezek miatt a körülmények miatt is —, hogy nem is tehetségesek. Vigyázzunk, mert egy életre kiható megállapítást tehetünk ezeknél a gyermekeknél az első hónapokban. Sok biztatás kell majd ezeknek a gyermekeknek! Már a nevelő magatartásában olyan legyen, hogy ezáltal hazai talaj, hazai levegő, hazai víz és napfény nevelje ezeket a gyermekeket! Ha kell, külön is figyeljük ezeket a gyermekeket, nemzetet akarunk velük gazdagítani. S azokat az értékeket, amiket ezek a gyermekek magukkal hoztak, ne hagyjuk elveszni. Ne csak számban gyarapítsák ezek a gyermekek majd a középosztályt, hanem minőségben is! Népi jellegük sajátságaival jönnek iskolába ezek a gyermekek. Lassú, de bölcs az eszejárásuk. Az „úribb“ környezetben — már az iskola is az! — félénkebb a fellépésük, szemérmesebbek, mint a városi gyermekek, magatartásunkkal ne tegyük még idegenebbé számukra a környezetet. Mert hazagondolnak és kifordul kezükből a könyv. Az internátusi nevelők igen vigyázzanak erre! Ilyenkor adja fel a kérdést magának a gyermek, jobb-e itt neki, mint otthon a Sanyinak meg Jancsinak. Tépelődik, és ez mind a tanulás rovására megy. A tanárnak olyannak kell lennie ilyenkor, mint Illyés Gyula Kora tavaszában leírt igazgató : „Paraszt származású volt, félszóból is megértette gondjaimat.“ Még más szempontokra is vigyázzunk. Szeressük meg ezeket a gyermekeket. Szeressük még akkor is, ha a másik végletbe esik. Ha alázatos paraszti pillantásait levetve, őseinek egyenes gerincével mer egyszerre egyéniség is lenni. Kigyullad a szeme, egyszerre önérzetes lesz. Ne vegyük ezt szemtelenségnek. Kezd a gyermek belemelegedni az érdeklődésbe. Ne intsük le! Mert ha leintjük durván, a gyermek bezárul, s ilyenkor válik a gyermekből a rossz, a dacos, önfejű tanuló, s ilyenkor vágják a fejéhez : nincs gyermekszobája, nem hozott intelligenciát magával stb. Keserű szájízzel olvastam Illyés sorait is : „Ifjúságom diákfelére nem gondolok szívesen, életem legsötétebb szakasza volt, tele érthetetlen veremcsapdával: a falu és a puszta földmenti társadalmából ez volt az átvezető út a felsőbb, a középületeken nyugvó társadalomba. Rendes körülmények között is nehéz út lett volna... Hányszor elvágódtam. Tanáraimra sem gondolok szívesen. Felidézett alakjuk még véletlenül sem azt a tárgyat juttatja eszembe, amelyet tanítottak, hanem egy-egy keserű tapasztalatot, lelkemhez csak egyszer sikerült nyúlniok, de a kezdeményezés érdeme itt sem az övék“ (Illyés : Kora tavasz). Tanuljunk ezekből a monda
