Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
90 Hazai és küljöldi irodalom. vallástanításunknak, de igehirdetésünknek és belmissziói munkánknak is. Lehetetlenségnek tartom, hogy ha ilyen kommentár elkészítésére vagy világszerte elismert kommentárok lefordítására komoly és értékes teológusaink összeállanának, hogy akkor a Konventnek, vagy a tiszántúli egyházkerület sajtóalapjának ne legyenek meg a szükséges anyagi eszközei a cél megvalósításához. Kellő előkészítés után még kegyes alapítványokra is lehetne számítani. Hiszen az ilyen bibliai kommentár a magyar protestáns lelkipásztorok körében széles vevőkörre találna, s az iratterjesztés megfelelő megszervezésével az anyagi segítség csak átmeneti lenne addig, amíg a vállalkozás közkedveltté válik, s amíg az eladási árak befolynak. Meg kell még dicsérni a könyv érthetőségét, világosságát is. Szerkezete és stílusa tiszta, szép és érthető. Azt gondolná az ember, hogy erről igazán felesleges külön megemlékezni, hiszen ez elemi követelmény minden olvasásra szánt írásműnél. Szomorú tünet azonban, hogy erről újabban külön is szólam kell. Mert mindjobban kezd elharapózni az a furcsa szokás, hogy egyes „tudósok“ a maguk mondanivalóját olyan tolvajnyelven igyekeznek megírni, amit csak a „céhbeliek“ érthetnek meg. Pedig bizonyosnak látszik, hogy az igazán komoly mondanivaló legtöbbször általános érdekű és közérthető nyelven is megfogalmazható. Valóban .ló szolgálatot nem igen tehetnek azok a könyvek sem a köznek, sem magának a tudománynak, amelyek erőszakolt nagyképűséggel vagy elködösítéssel igyekeznek olvasótáborukat mesterségesen minél szűkebb körre szorítani. Farkas könyve ebben a vonatkozásban is a jó könyvek közé tartozik. Szeghalom, Nagy Miklós. Böhm Károly : Az ember és világa. I. rész. Dialektika vagy alapphilosophia. Budapest, 1941. Országos Evangélikus Tanáregyesület. Nincs talán hazánkban egyetlen egyesület sem, mely Erdély egy részének az anyaországhoz történt visszacsatolását oly nemes és önzetlen tettel örökítette volna meg, mint az Országos Evangélikus Tanáregyesület. Böhm Károlynak, a kolozsvári egyetem nagy bölcselet-professzorának életművéből az első kötetet az Alapphilosophiát adta ki az Egyesület azzal a nemes szándékkal, hogy „a mai fiatal tudós nemzedék is kellően megismerje a művet, s annak hatása rajta is megnyilvánuljon“. Időszerűvé tette e mű második kiadását Böhm Károly halálának harminc éves évfordulóján kívül még az a körülmény is, hogy az először 1883-ban megjelent kötet már évek óta nincs könyvárusi forgalomban. A könyv igazi aktualitása mégis belső okok következménye. A mellett a tömérdek haszon- és szempont-gazdagodás mellett, melyet a néhány év óta fellendült, nem annyira önálló tudományt, mint inkább kutatási módszert és irányt jelentő ú. n. magyarság-tudomány nemzeti önismeretünk szempontjából adott, egy negatívummal is szolgált, azzal t. i., hogy nem vagyunk filozófus-nemzet. Hogy e nézet a köztudatban elterjedhetett, annak kétségkívül oka az is, hogy Böhm Károly tanítása — bár egy egész professzornemzedék vált propagátorává — eredetiben mégis oly nehezen volt hozzáférhető. Igaz ugyan, hogy Böhm rendszere, különösen azok az alapok, melyeket Dialektikájában rakott le, kiindulás és módszer tekintetében Kant tanítványának mutatják Böhmöt, eredményei mégis már túlmutatnak a Kantéin. Azáltal ugyanis, hogy a lényeg, változás, cél stb. fogalmakat is lelkünk kategoriális formáinak ismerte fel, eljutott annak a tételnek az igazolásához, hogy az ember világa először öntudatlan projekciójának későbbi tudatosulása. Böhm tehát már ezzel a tételével is, de főleg nagy műve harmadik kötetével, az Axiologiávál egy új bölcseleti rendszer alapjait rakta le. De nem tartható véletlennek vagy egyéni rokonszenvnek az sem, hogy Böhm éppen a kanti kriticizmus rendszeréből indult ki, és hogy a königsbergi bölcselő módszerével építette fel rendszerét. A magyar lélek, ha egyes korokban bizonyos művelődési áramlatok hatására meg is ismerkedett, és részben meg is tanulta a misztika világszemléletét, ez éppen csak megtanult bölcselet maradt számára, de lényegétől, alkatától valójában mindig idegen maradt. A kanti és böhmi racionalizmus, ha bizonyos egyoldalúságaira az újabb kritika már