Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 12. szám - Hazai irodalom
358 Hazai irodelom Ha eddigi munkálkodásunk kevés sikerén el is kedvetlenedtünk e mélyen átérzett, de nehezen keresztülvihető tennivalók körében, e mű átolvasása lelkesedést és erőt önt belénk feladatának világos átérzésével, alapos tájékozottságával és nagy hitével, mely a munka eredménye iránt a szerzőben él. Debrecen. Gacsályi GézaGyörffy István: Nagykunsági krónika. Turul kiadása. 1941. Ára: 4-50 P' A nagy tudós halála előtt rövid idővel látott napvilágot kultúrpolitikai munkája : „A néphagyomány és a nemzeti művelődés“. A mű iránt megnyilvánuló érdeklődés tovább gyűrűzött a szokásos irodalmi hatás keretein, s szellemi életünk hadállásaiban mind máig érezhető aktivitást hozott felszínre. Az érdeklődés és hatás a magyar sorskérdések újszerű és alapvető beállításának s a reájuk adott szuggesztív erejű feleletnek szólt. A „Nagykunsági krónika“ témája más természetű, benne egy tájegység életével ismerkedünk meg. Györffy István írói szuggesztivitására jellemző, hogy e könyvben ugyanaz az egyetemes magyar szellemiség szólal meg, mint előbbi művében. „Hogy lehetett ezen a virágzó földön és homoksivatagon egy népnek hatszáz évig élni, sőt megélni, amikor jóföldön sem maradhatott meg az ember a török, tatár, sőt a testvér magyar dúlásai miatt“ —- e kérdés kapcsán rajzolja meg Györffy a Nagykunság népének és földjének viszontagságos életét. Györffy nem történész, módszere nem a „sine ira et studio“ objektív témakezelése, hanem a krónikás szubjektivitásának is teret enged. Ez a szubjektivitás azonban nem megy az események megjelenítésének rovására, csak kísérő akkordként szólal meg olykor-olykor. „Nem sürgette a kun ember a belvizek lecsapolását soha. Ha rajta állott volna, ma is minden úgy lenne, mint régen volt.. . E föld nem tűri az ekét. Visszavárja az árvizet, a fehér gulyákat, a szilaj méneseket. A délibáb ott settenkedik a látóhatáron, úgy látszik, ő is reményű, hogy csalóka hullámaival újból eláraszthatja a kun földet.“ Ezek az idézetek jellemzik az író állás- foglalását, s meghatározzák a könyv tónusát. Tudjuk, hogy a lecsapolást gazdasági és társadalomtörténeti okok kényszerítették ki Európaszerte. A XIX. században a hatalmas ütemben kibontakozó kapitalizmus a milliós városok egész sorát teremtette meg Közép- és Nyugat-Európában. A városi lakosság szükségletei a gabona- termelés kiterjesztését eredményezték Európa agrárországaiban. Ezért csapolták le a Nagykunságot, s ezért tűnt el az a színes világ, melynek életét páratlan művészettel tárja elénk Györffy István. Éppen a nagybecsű mű helyes értékelése szempontjából szükséges ezt itt hangsúlyoznunk. „A pásztorok és rétes emberek“ c. fejezetben a kunsági embernek a tájadottságok kihasználására irányuló küzdelmét ábrázolja. „A lőzérhalmi eset“ a török idők rajza. „A futás“ c. fejezetben a kuruc-labanc korszak tragikus népéletét s Kolonits magyarpusztító módszereit mutatja be. „A karcagi templomépítésben“ a Carolina resolutionak a református népéletre gyakorolt hatásáról számol be. „A kuruzslók, boszorkányok és káromkodók“ című fejezetben letűnt korok hiedelmeit, naiv mitologikus gondolkozását, babonáit és őszinte megható vallásosságát rajzolja meg. „A mi emigránsaink“ c. fejezet a XVII. és XVIII. század magyar expanziójáról, népünknek, az ország újra benépesítésében vállalt szerepéről számol be. Ma is aktuális kép. „A régi szóbeszéd és a tánciskola a dűlőúton“ c. fejezetek a népies beszéd- és táncformák apológiái. „A népnek nincs története... Az Alföldnek nincsenek hagyományai“, mondogatják azok, akiknek csak a teatralitás iránt van érzékük, és fogalmuk sincs népéletünk múltját meghatározó problémákról, s a magyar népnek e problémákkal kapcsolatos erőfeszítéseiről és magatartásáról. „A Nagykunsági krónika“ arról győzi meg az olvasót, hogy igen is van néptörténet, csak áldozatos élet és tudományos felkészültség kell eseményeinek rekonstruálásához.
