Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 12. szám - Bartók Miklós: A szellem kérdése a nevelésben
Bartók M iklós: A szellem kérdése a nevelésben 319 ismernek (valószínűleg a jövőre vonatkozó gondolatok merültek fel tudatukban, vagy tudat alatt ezekkel kapcsolatosan már a hipnotizálás előtt), leendő családi életük, gyermekeik száma jelenlegi életfelfogásukra és vágyaikra engedtek következtetni. Említett növendékünk azonban homályos, zűrzavaros állapotban ébredt fel, alig felelt valamire, minden ténykedése abban merült ki, hogy képzelt pipáját tömte és szivogatta, „nohát így és amúgy“-féle öreges vállvonogatás- sal reagált a feladott kérdésekre. Elmondta, hogy gazdálkodó a falujában, apja meghalt régen, s néhány hold földjét ő örökölte. Arra a kérdésre, hogy miért nem tanító, hiszen annak készült valamikor, egykedvűen mondta, hogy ötödéves korában év elején (pontosan akkor, amikor a hipnotizálás történt) kimaradt az iskolából, hogy miért, azt nem tudta megmondani. Mi következik ebből a ritka és feltűnő esetből? Talán minden, ami elegendő e növendék mostani szellemének megismerésére. Következik, hogy soha életében, 19 éves koráig jövőjének kérdései egy pillanatig sem foglalkoztatták ! Nem gondolt soha arra, hogy mi lesz, ha a kezében lesz az oklevél, nem kísérelte meg soha magát mint leendő tanítót elképzelni. Járt az iskolába, mert beíratták, megtanulta a leckét óráról órára, mert ezt parancsolták és a többi is ezt csinálta. Tervek építgetése, életcélok ébredező kíváncsisága és vágyai ismeretlen élmények voltak a lelke számára. Annyira nem tudta a jövőjét elképzelni, hogy a hipnotizálás időpontjával minden megszakadt előtte, s már a holnap folytatására sem jutott a fantáziájából, legkevésbbé pedig elraktározott élményeinek a jövőre való utalásából. És ez a növendék az, akit a tanítói hivatásra külön órákon neveltünk, neveléstudományt és módszert tanult azzal a folytonos intéssel, hogy mindez útravaló egy boldog és munkás élet számára, egy egész lelket kívánó magasztos élethivatásra! Tanulmányi eredménye jó közepes volt, de soha életében nem érdekelte az, hogy mit miért tanul. Agya képtelen volt még annyi szintézisre is, amennyi a mának és a holnapnak egybevetéséhez szükséges, hogyan lenne képes az ilyen ember célokat kitűzni és azoknak jövendő eléréséért dolgozni? Hiszen a jövendő várása képesít bennünket minden valamire való tettre! Mérhetjük ennek a növendéknek a reakciós idejét, emlékezete tartósságát és a figyelme éberségét! Alkalmazhatjuk rá a karakterológia legmodernebb szempontjait, derülhet ki róla, hogy becsületes, megbízható és szorgalmas, egész lénye jámbor és szimpatikus! Csak az nem fog róla a nevelés- tudomány mai szempontjai és eszközei révén soha kiderülni, hogy Isten eleve való elhatározással, végérvényesen nem a tanítói pályára teremtettel Belenyugodhatunk-e abba, hogy a pedagógia örök időkre lemondjon az ilyen felfedezések lehetőségéről, s nevelésügyünk ilyen hallatlanul felületes maradjon a jövendő munkásainak csatasorba való állításánál? Pedig itt a szellemnek csupán formális készségéből hiányzott egy vonás. Aludt a lélek kronológiája, nem volt benne hosszanti irány, amely összefogta volna folyton fejlődő értelemmé. E nélkül
