Protestáns Tanügyi Szemle, 1941

1941 / 11. szám - Csanády Sándor: A mi tragédiánk

2!>0

Csanádi/ Sándor: A mi tragédiánk

Mostanában sokat hallunk felvidéki szellemről, külön erdélyi lélekről. Beszélnek Budapest külön lelkiségéről is. Országunk minden földrajzi egységéről olvashatunk rövidebb vagy hosszabb ismertetéseket, de ezek között mégis legkevesebb szó esik a magyar Alföldről, ennek népéről. A Dunántúl régibb városai nem ritkán szánakozó megértéssel nyilatkoznak az Alföld nagy „falvai“-ról, ahol az elmaradt anyagi és szellemi kultúra lassan tesz egy-egy lépést. Akik így beszélnek, vagy vélekednek, sohasem tekintettek bele az Alföld leikébe; vagy mert nem volt módjukban, vagy mert nem akarták közelebbről megismerni puszta előítéletből.

Elismerjük, hogy az Alföld külső kultúrája, épületekben és utakban látható fejlődése a kelta és római városok büszke fundamentumán felépült településekkel szemben elmaradt. De amikor ezt elismerjük, rámutatunk arra is, hogy a fában és különösen kőben szegény Alföld, a kultúra anyagi eszközeiben annyira fogyatékos terület minden országos katasztrófa és végzetes pusztulás után a magyar jövőnek legbiztosabb ígérete, és fönnmaradásunknak csendesen, de szívósan munkálkodó tényezője volt. Az Alföld magyar népe hamar rádöbbent arra a történelmi szükségszerűségre és tanításra, hogy a magyar sorsnak a hordozója, s hogy az ország szívében, a Kárpátok koszorúja közé szorítva testvértelenül áll, s végső menedékül még az a reménysége sem lehet, hogy a szélsőbb területek lakóinak különösen az utóbbi századokban gyakran mutatott példája nyomán áttekintgessen a határokon túlra, ahonnan azoknak biztatások érkeznek. Az Alföld népének az egész magyar történeten keresztül, a honfoglalás óta végső elszánással, halálos komolysággal készen kellett lenni minden pillanatban minden rosszra, nem ritkán élethalálharcra. Ezt a nehéz, de büszke feladatot alku nélkül vállalta, s amíg az ország egyéb területein az Árpádok, majd meg a bécsi udvar privi- légizáít lakói élték partikuláris életüket, addig az Alföld szinte állandóan a hadak útja volt, s időnként alig pótolható vérveszteség érte hol a Batu kánok, hol meg a nagy Szulejmánok hadjáratai következtében, hogy Kollonicsok rendszeréről ne is beszéljünk.

Aki az Alföld útjainak tornyosodó porfelhőin túltekint, s magyar fajtánk gyötrelmes történetébe belerévedez, s kinyitja a szívét, kitárja a lelkét, hallja, amint a Katona Józsefek szelleme suhogva szárnyal a Duna-Tisza táján, féltőn ereszkedik reá minden rögre, belehallgatódzik a messzeségbe, bele a sötét éjtszakába, a csillagos este titkaiba, hogy idejében készen legyen minden támadás ellen, történjék az fegyverrel vagy csalárdsággal, erőszakkal vagy meg- ejtéssel. Nincsen országunknak olyan területe, mely könnyel, vérrel és verejtékkel annyit adózott volna a Sorsnak ezeréves történetünk alatt, mint az Alföld.

Ne keressünk tehát hamleti tépelődést Bánk nádor lelki küzdelmében sem, mert nem idegenből kölcsönzött alak ő egyetlen szavában sem, hanem a magyar történelem tragikus sorsú nagyjai közül egy, aki időnként újból és újból megjelenik, és önemésztő küzdelmet