Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
116 Hazai és külföldi irodalom. Napjainkban minden közösség igyekszik önmagára eszmélni, s ezért egymásután tesszük fel a kérdéseket : Mi a magyar? Mi a protestáns? Mr a kálvinista? Fehér Gábor elbeszélései némileg segítségünkre lehetnek, ha ezekre a kérdésekre feleletet igyekszünk adni. Lehetnek alakjai rokonszenvesek vagy ellenszenvesek, ez ízlés és felfogás dolga, de az bizonyos, hogy ezek a tanárok és diákok erényeikkel és hibáikkal együtt ízig-vérig magyarok és kálvinisták. A mi uniformizált és megfegyelmezett világunkban a mások egyéni véleményét és lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartó protestáns magyar ember számára mind kevesebb és kevesebb tér marad. Éppen ezért tette jól Fehér Gábor, hogy egypár jellegzetes vonást adott ennek az embertípusnak a portréjához, még mielőtt végkép kiszorulna az életből. Dr. Gacsályi Sándor. Az egész látóhatár. „Az emberi szótár legtiszteletreméltóbb szavai egyszersmind a leggyalázatosabbak, mert ezekkel éltek vissza leginkább.“ Szomorú, de való megállapítás ez. Talán a gyalázatos kifej ezés túlerős, de enyhébb szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy a legtiszteletreméltóbb szók köznapivá, únottá, üressé válnak. A nemzeti sorskérdések kifejezés sem kerüli el ezt a végzetet. Olyan tömegben kaptunk már egyes kérdésekkel, kérdés- csoportokkal, vagy akár összefoglaló, egész nemzeti problematikánkkal foglalkozó műveket a legkülönbözőbb rendű és rangú írók, tudósok, filozófusok tollából, hogy kételkedve veszünk a kezünkbe minden ilyenfajta újabb sajtóterméket. Nem tagadjuk, ez az előítélet kísértett Szabó Dezső hatalmas háromkötetnyi tanulmánv-gyüjteményével szemben is. Ám az előítélet gátját csakhamar ledönti Szabó Dezső stílusfolyamának minden akadályt elsöprő titáni ereje. Nyelve, ez a hatalmasan tovazuhanó áradat megragad és magával sodor önkicsinyességükben kéjelgő rajongókat és ellenzéki óriásokat. A mártírzseninek kikiáltott próféta nagyságából táplálkozó dagadókeblű megnem- értetteket s a liberális szántalpakon tovasikló beérkezetteket egyaránt. A magyar élet látóhatárát az író útmutatása szerint ezekbe a pontokba foglalhatjuk össze : Elérkezett az idő, amikor nemzetünk minden problémájával szembe kell néznünk. A magyarság sajátos történelmi alkotását csak egy teljesen önálló és független állam kereteiben valósíthatjuk meg. A magyarság sajátos egyénisége, fejlődésének gazdag lehetősége a magyar parasztságban van. Megmaradásának külpolitikai biztonságát elsősorban a keleteurópai és balkáni nemzetek szolidaritásának megszervezésében fogja keresni. A magyarság teremtsen egy új demokráciát, amely egy egyetemesebb, gazdagabb és magyarabb kulturális élet megvalósítására, új nevelési rendszerrel mozgósítsa a magyar lelket. E főkérdések köré összecsoportosított százrétű tanulmányok közül bennünket természetszerűleg azok a lapok érdekelnek legközvetlenebbül, amelyek a középiskolával foglalkoznak. Szerzőnk egy „szabódezsői“ kirohanással ledorongolja „az iskola az életnek neveljen“ követelményt, kimutatván ennek képtelenségét. Hasonlóképpen pellengérre állítja az egymást nyakrafőre követő iskolai reformokat is, melyek ötletszerűen, csak egy-egy részletet nézve, néha a kor valamelyik divatos szólamának parancsára, néha egy tószt rögtönzési rohamában mázol- tatnak a magyar középiskolához. A mai reform kupánüti a tegnapi reformot, hogy ő is hasonlóan járjon a holnapi reformnál. . . A szegény magyar középiskola pedig sóhajtva irigyli a városligeti pofozógép nyugodtabb sorsát.“ Mi, akik a középiskolai reformizálásnak nem egyszer voltunk szenvedő részesei, jól tudjuk, hogy e durva színekkel ecsetelt kép nem puszta fantázia szüleménye. Míg ezeket a minden betűjükkel elevenbe vágó szavakat az író, vagy a politikus tolla rója papírra, addig — úgy érezzük — a tanár, a nevelő Szabó Dezső lelke sugalmazta azokat a sorokat, amelyekkel a középiskola feladatkörét jelöli meg. Túl azon az általános célkitűzésen, hogy a középiskola egyént, magyart, polgárt, embert neveljen, így látja a középiskola szerepét: