Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 11. szám - Megjegyzések
304 M eg jegyzések. szükség, (tehát e lap igen tisztelt szerkesztősége adna kis helyet a hozzászólások részére); aztán összeállítani a szakbizottságokat (esetleg az Országos Református és Evangélikus Tanáregyesület vezetőségének irányítása mellett), végül megindítani a munkát. Két dolog bizonyos : az egyik, hogy mindnyájan hallunk panaszokat szaktanároktól tankönyvekre, de ennek ellenére még korántsem tettünk meg mindent azok lehetőleg teljes kiküszöbölésére ; s a másik, hogy ilyen téren lehetetlenség nincs, ha komoly összefogás van. Örömmel venném, ha kartársaim ez ötlethez hozzászólnának. Ha kiforratlannak látszik, hintsenek hozzá, mint a musthoz a levegő, tudásuk s tapasztalatuk erjesztő gombáiból, és ki fog forrni, lehet belőle kiforrása után tiszta színbor. Ha jobb megoldás akad, vessük fel azt is, mert nem állítom, hogy ennek kivitele egyszerű és könnyű ; de az eredménytelenség csak akkor bizonyos, ha nem is teszünk kísérletet. Ám ez esetben aztán ne is panaszkodjunk a jelenleg rendelkezésre álló egyes tankönyvek ellen. Csurgó. ” Dr. Écsy Ödön István. Jó tankönyvre szükség van. A Szemle legutóbbi számában jelent meg ,,'Tankönyvírás és élménypedagógia“ címen egy tanulmány, s írója elvi megállapításokat tett a tankönyvírással és a tankönyvvel kapcsolatban. Gondolom, nem lenne azonban felesleges minél több gyakorlati megállapítást is tenni erről a fontos kérdésről, mégpedig nemcsak a tanári szobák falai között, haragos és lekicsinylő kifakadások formájában, a tankönyv vélt vagy valóságos hibáit, hiányosságait mintegy személyes sértésként fogva fel, és azokra csupán indulatos, de kicsiny hallókörben, jelentőség nélkül elhangzott mondatokban reagálva. Régi szokás, hogy a tankönyvíró művének előszavában kéri a kartársak megértő támogatását, sőt esetleg jóindulatú bíráló megjegyzéseit. Ezek a bíráló megjegyzések azután el is hangzanak (ha nem is mindig jóindulatúlag), de — úgy vélem — ritka eseL az, hogy a tankönyvíró maga kapná meg nyugodt és tárgyilagos bírálat formájában egy-egy szaktanár, vagy egy-egy iskola írásba foglalt véleményét. Pedig a tankönyv életsorsát a gyakorlat szabja meg, és nincs olyan tankönyv, amelyen a második kiadásban ne lehetne néhány hasznos változtatást tenni, s ezzel sokszor eltemetésre ítélt munkát élővé és maradandóvá alakítani. Mert hiába engedélyezi a tankönyvet a Tankönyvbíráló Bizottság jelentése alapján a minisztérium, ha az nem ver gyökeret az iskolákban, nincs publikuma, hatóköre, csak holt anyag, öncélú alkotás marad. Pedig a jó tankönyv örök, gazdag termőtalaj : kiapadhatatlanul önti bőségszarujából a élekformáló, elmegazdagító drága gyümölcsöket. Manapság azonban pedagógiai divat a tankönyv jelentőségét le- vagy semmire becsülni. Ma élménypedagógiáról beszélünk, nevelőegyéniségről, munkáltatóoktatásról, sokszor elfeledkezve arról, hogy mindez nem ellenkezik a tankönyv szükségességével, sőt az iskolai munka és a tankönyv harmóniája sokszor kiegészítőleg szerepel a nevelő-oktatói munkarendszerben. „A már feldolgozott, tehát ismert fogalmaknak, eseményeknek, tényeknek és leírásoknak a tankönyv szövegében való közlése szinte újabb élmény erejével hat a tanulóra. Így válik az ismeretek elmélyedő tanulmányozása teljessé“ — mondják helyesen az Általános Utasítások is. Tehát a legintenzívebb élmény- pedagógia mellett is szerepe van a tankönyvnek, különösen az oktatói munkában. Hiszen jól tudjuk, hogy nem egyforma képességű tanulóanyag gyűlik össze egy-egy osztályban, az emlékezőtehetség pedig -különösen egyéni istenadomány. Mi történnék tehát azzal a tanulóval, aki gyengébb memóriájú és hozzá még erősen vizuális típus is, ha nem állana rendelkezésére a tankönyv, amely ismeretanyagával gerincét alkothatja tudásának s ehhez a vázhoz azután mint hús, vér és izom tapadhatnak az iskolai munka s a tanári magya
