Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 11. szám - Dr. Horkay László: A református tanár és hivatása
Dr. Horkolj László : A református tanár és hivatása. 293 Az első protestáns iskolák fundálása idején mi sem volt természetesebb, minthogy ezek egyfelől az oktatásért, másfelől azonban nemcsak általában a nevelésért, hanem egyenest egy nagyon is határozott irányú nevelésért, az igaz hitre és igazi kegyességre való nevelésért állíttattak fel. A Második Helvét Hitvallás ezt annyira magától értetődőnek és természetesnek veszi, hogy még csak megjegyzést sem fűz hozzá, hanem egyszerűen egy mondattal intézi el a tanítók tisztének megfogalmazását így : ,,A tanítók oktatnak és tanítják az igaz hitet és kegyességet“. Jó öreg Szikszay Györgyünk is a Keresztyéni Tanításokban, minekutána megállapítja, hogy „Fiú- vagy leányiskolabeli tanítónak, preczeptornak lenni nem valami alávaló kicsiny dolog, hanem főbenjáró nagy hivatal“ (366. o.), így fogalmazza meg a református tanár-tanító hivatását : „Az iskolabéli tanító nem csaií tudományra tanítsa tanítványait, hanem kegyességre, jó erkölcsre és isteni félelemre. Mert mit ér a tudomány isteni félelem nélkül. . . Mivelhogy azért a tanítói foglalatosságnak fővége és célja a tanítványoknak idvessége és örök boldogsága, azért fő kötelességének tartsa a tanító is, hogy azoknak szívébe kegyességet és isteni félelmet csepegtetni igyekezzen“ (369. o.). Olyan szépen fogalmazza ezt a hivatást, akárcsak a kötelességet, amely e hivatás felismeréséből a nevelőre hárul : „Maga is a tanító a kegyességben és isteni félelemben jó példával menjen elől tanítványainak, és semmiben rossz példát ne mutasson azoknak. Mert hogy épülnek az ő keze alatt s az ő munkája által az Űr félelmében és a jó erkölcsökben, ha őtőle az isteni félelemmel és a jó erkölcsökkel ellenkező dolgokat látnak és hallanak?... Vigyázzon azért a tanító életére, beszédire és cselekedeteire, nem csak a maga idvességeért, hanem tanítványainak javáért is, hogy azok bűnt őtőle ne tanuljanak“ (369. o.). A keresztyén nevelő kötelességének és felelősségének eme pompás bemutatása ma éppen úgy érvényes, mint volt kétszáz esztendő előtt. A kérdés csak az : mi az oka annak, hogy ez a hivatástudat nálunk — általában — elhomályosodott, és a református tanár az istenfélelemnek és a vallásos kegyességnek nem olyan sugároztatója,1 mint amilyennek hivatása igaz átérzésében és átértésében lennie kellene? Vagy más szóval kifejezve : miért van az, hogy tanárainkban — mindig csak általánosságban beszélek — nincsen missziói lélek ? Nem vagyok annyira elfogult, hogy ezt a hiányosságot egyszerűen a tanárok rovására és számlájára írjam, mintha kizárólag ők lennének felelősek érte, hogy a régi református tanáreszménytől meglehetősen távol állanak és missziói lélek nélkül szűkölködnek. Amilyen mértékben felelős érte ugyanis a mai református tanár, éppenolyan mértékben felelős érte legalább maga az egyház, mert nem minden esetben, 1 Szándékosan használom e komoly és kifejező szót: „sugároztatója“, mert a tanárnak csakúgy, mint a lelkipásztornak nem elég csak élni, mondjuk, négy fal között a keresztyénséget, hanem azt közölni kell másokkal is, szórni, sugároztatni a rábízott lelkekre. Hiszen éppen ez az ő keresztyén hivatása.
