Protestáns Tanügyi Szemle, 1940

1940 / 8. szám - Bartók Miklós: A szellem fogalma és nevelésének problematikája

206 Bartók Miklós : A szellem fogalma és nevelésének problematikája

e magas régiókat kivonva érezzük az érzelem s az akarat köréből. Innen is látszik, hogy a lélek közelebb áll a testhez, mert valakinek lelki tulajdonságairól beszélve, elsősorban érzelmeire, jóságára, vagy rosszaságára gondolunk, amikor a szív csordultig megtelik, s minél jobban érzünk, annál inkább érzünk a testünkkel is. Szellemi tulajdonságokról szólva azonban, sziporkázva, vagy bölcsen és hűvösen olyan vonások kerülnek elő, melyek által fölébe kerekedtünk a test intéseinek, s az az illúziónk, hogy erre csak a legleszürtebb és legelőkelőbb lelki gyermek, a gondolat képes. Lényegében azonban az érzelem és az akarat is felkerülhet a szellem rangjára, de csak a legtisztább, lényegükben legállhatatosabb, legéteribb és legörökkévalóbb érzelmeink, melyeken csak a szív szellemének a sugara s nem fizikai melege érzik. Egy egész életnek tiszta és világos vezérfonalak alá való rendelése, szent rajongás az ideák után, a hittel való felmagasztosulás igenis mélységes érzelmek, de a lélekzés szóra emlékeztető lelken túl szellem is kell hozzá, mert lényege egy a szellem lényegével: nem máról-holnapra, vagy a napnak csak bizonyos órájára szól. Világos tehát, hogy szellemről csak ott beszélhetünk, ahol fölötte állunk a lélek efémer jelenségeinek.

A szellem tehát csodálatos módon emberi dolog, s mégis ott csillan fel a legélesebben, ahol megszűnünk közönséges értelemben vett emberek lenni. Nem mi, a mi teremtett valónk a bölcső és a sír határai között, hanem valami más, ami — ahogy Goethe vallja — tudtán kívül él és alkot benne. Ha azt mondom, hogy valaki nagy lélek, akkor ez elsősorban önmagára vonatkozik, olyan ember tehát, aki önmagán uralkodik vagy önmagát feláldozza, benső értékeket hordoz, s a hangsúly ezeknek szubjektív birtoklásán van. Ha ellenben valaki nagy szellem, akkor itt az a hatóerő a fontos, mellyel másokba vagy a világba átáramlik, azaz a nagy szellem kilép önmagából, mint a hang a hangforrásból, s ama hatáson keresztül létezik, amely környezetében megnyilatkozik. A szellem mindig valamin áttetszik, egy diadalíven, könyvön vagy egyéniségen, s jelenlétét korok, műalkotások és lelkek felizzása jelzi. Mindig valamilyen teljesítmény tehát, amely belekerül a látható világba, a létrehozó ember, küzdelem és életsors pedig elvándorol, mint a hajdan dolgozó és áldást osztogató kéz a maga külön, magános emberi útjai felé. A szellem legyőzi és otthagyja az embert, mint a múlhatatlanság a múlandóságot, a lelket pedig, amely magában hordozta, a benne tapasztalt múlhatatlanság élményeivel ruházza fel.

Röviden tehát : az emberi psziché mindama vonásai, amelyek benne az állandóságot képviselik, adják közösen a szellem lényegét. A léleknek megvan az az alapösztöne, hogy folytonosan a maga teljességére törekszik, ezért állandó utakat váj önmagában gondolatai, érzelmei és cselekedetei számára. Ez a determináló tendencia, ahogy N. Ach nevezi,1 a léleknek mintegy kapilláris csőhálózata, melyben

1 Szerepét az emberi lélekben bővebben kifejtettem egy átfogó rendszerezésben : ,,A lelki jelenségeid felosztásának revíziója“. Mitrovics Emlék-