Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 2. szám - Szele Miklós: A nevelő tekintély az Ige fényében
56 Szele Miklós : A nevelő tekintek} az Ige fényében. megbántott szülő ; Krisztus kicsinyei, a társadalom kivetettjei, a nyomorultak épúgy fölöttünk fognak állni vádolólag és felelősségre vonva az ítéletben, mint ahogy a meggyilkolt titokzatos, borzalmas hatalmat nyer gyilkosa felett.) Azt mondtam : csak más vonhat engem felelősségre. A lelkiismeretem sem ,,én“ vagyok, hanem egy belső bíró, aki fölöttem, és velem, mint bűnössel ellentétben áll és nekem parancsol. Én nem adhatom magam-magamnak azt a törvényt, melynek alapján megítéltetem, hiszen egy ilyen magamadta törvénynek sohasem lehetne föltétien kötelező ereje és érvénye reám nézve —írja egy exisztencialista theologus, Karl Heim. Tehát az egyén elszigeteltsége, (nem evangéliumi, hanem liberális értelemben vett) szabadsága és autonómiája — azért nem fér össze a tekintély evangéliumi reformátori elvével, mert ez utóbbinak értelmében 1. az ,,én“-nel szemben áll a másik, a ,,te“, akit Isten reá bízott, vagy akire őt bízta ; 2. mert az ,,én“ el van kötelezve ennek a másiknak az állandó szolgálatára ; és 3. el van kötelezve egy olyan törvény által, mit nem ő ad magának, hanem a teremtő és kijelentő Isten ad neki. Isten, ez a leghatalmasabb „Másik“, ez a legfőbb „Te“, ez a felséges és végzetes Idegen, Aki egész életünket és világunkat adta és kezében tartja, ö az egyetlen forrása az emberi közösségnek és tekintélynek ; innen értjük meg, hogy a modern ember elszakadása Istentől, a hitetlenség szükségképpen a nagy, alapvető emberi közösségek felbomlásához és a közösségi kapocsnak, a tekintélynek megszűnéséhez vezetett. S hogy éppen ezért milyen sikertelen minden olyan, bármily jóhiszemű törekvés, mely az Ige mellőzésével pusztán filozófiai úton igyekszik a tekintély lerombolt várát újra fölépíteni : mutatja ezt az értékpedagógia kísérlete. Ez az irány megpróbálta a személyiség autonómiájának megmentésével úgy magyarázni és igazolni a tekintély elvét, hogy azt mondta : a nevelő (szülő, tanító, tanár) csak mint az objektív eszményi értékek személyes, szubjektív hordozója bírhat tekintéllyel a gyermek előtt. Az igaz és a jó, az erkölcs és a vallás, a hazafiság és a tudomány eszményét önmagában : személyében és munkájában megtestesítve kell hordoznia a növendék előtt. Ha a növendék az örök értékeket megszemélyesítve szemléli, akkor ez életrekelt értékekből kisugárzó lelki világosság a gyermeket föltétlenül vonzani fogja. E megtévesztően szép beállításnak más hibája nincs is, mint a fellegekbe szárnyaló ideálizmus, amely sem a nevelő, sem a növendék konkrét valóságával nem számol. Nem számol azzal, hogy a nevelő is csak korlátozott, véges, napigondok és válságok közé szorított gyarló bűnös ember, s hogy az Eszmény : az Ige megtestesülése, igazán „teremtő Személyiség“ a názáreti Isten Fián kívül soha senki nem volt és nem lesz. És nem számol az értékpedagógia a gyermekben is meglevő eredendő bűnnel. Az emberi természetnek ezzel a velünkszületett sátáni alaptendenciájával, az önző állati „én“ egész zárt világával, mely radikálisan fellázad az isteni értékek ellen és visszautasítja azokat, hogy önmagát a magakívánta módon megtarthassa. Ezért minden humanisztikus nevelés, mely nem számol azzal,
