Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 8. szám - Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban
Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban. 313 előttünk, hogy a művészet is egyik, sajátos életnyilvánulásunk, akárcsak a lélekzés. Szükséges és elkerülhetetlen. De a lélekzés mégis fontosabb. Az első, hogy életben maradjunk magunk is, a nemzet is. Ölni tehát még a művészet nevében sem szabad. Sem golyóval, sem betűvel; sem méreggel, sem irodalmi hajszálcsövességgel. A századforduló liberális irodalmának az árnyával azonban nemcsak a trianoni sírnál találkozunk, hanem itt kísért ez az árnyék ma is. Időszerű magyar problémákkal ma is sűrűn találkozunk irodalmunkban, de most belső, dinamikus erő viszi őket a megoldás felé. A magyar élet és élethivatás tudata, meg a Trianont járt magyar ifjúság türelmetlensége lendíti most ezeket a kérdéseket az első vonalba. S bárha nagy eszmeáramlatok érkeznek is hozzánk, az egyetemes magyar lélek keresi önmagát ; és ez a magyar sorsérzés a belső adottságoknak, feltételeknek megfelelően akarja megoldani a nagy kérdéseket. A problémák annyira az idő küszöbén állanak, hogy a hajszálcsövesség óvatoskodó, alibit igazoló tolvajútját a mai magyar harc bátor kiállása elveti. A liberális irodalomnak hajszálcsöves módszere tehát ebben a harcban és irányban nem jelentkezik és nem segédkezik. De az örökségül kapott eme hajszálcsövesség annál hatályosabban működik egy-két régebbi irányban. Tehát a múlt mégis folytatódik. Azt mondottuk, hogy a liberális irodalomban az idegen eszmék voltak a corpus delicti, a tőke az üzletfél, az iró a tettestárs, a betűk hajszálcsövessége meg a rejtett folyosó, melyen a gondolat a lelkekbe osont. Ez a szereposztás felismerhető a jelen irodalmában is. Sokszor felismerhető. Nagyon megzavarodott a világ rendje, különösen nehéz az emberek sorsa csonka hazánkban. Mindenféle pályán sok a felesleges ember. így szoktuk mondani. Az írók is megsokasodtak. Nekik is élni kell. A könyvek garmadával szaporodnak. Kevés a pénz ; az emberek sietnek, futnak, nem érnek rá olvasni. De mégis a könyv mellé kell ültetni őket. Ezt követeli a könyvkiadók érdeke, ezt az író becsvágya, sokszor a megélhetése, néha pénzszerző hajlama. Még a liberális irodalom meghirdette azt az esztétikai programmot, hogy az író vegye a tollára az élet minden megnyilvánulását. Életszerűség kell az irodalomhoz, lüktető vérkeringés. Hívjuk ezt a műelvet komoly, hivatalos szóval realizmusnak, mélyebb fokon naturalizmusnak. A vérkeringésben nem is lett hiba és hiány többé, és nincsen ezzel baj ma sem. Akkora a „vérkeringés“ már az irodalomban, hogy lassan a betűk is randevúra járnak. Sőt a nagy vérkeringéshez olyan mesterfogásokat szegődtet az író, hogy megszületőben van az irodalommentes irodalom. Valamikor a színház szent hajléka volt a tiszta művészi törekvéseknek, a magyar szónak. Valamikor a színház nagy gondolatokat indított el és küldetést teljesített. Ha némelyik színműíró az élet
