Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 8. szám - Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban
310 Csanády Sándor: Hajszálcsövasség az irodalomban. után még a nagyobb tehetségek is új csapásokat keresnek, érthető, igazolható és elfogadható. Elfogadható, mert az igazi tehetségek mindig a saját útjukat járják. Különösen akkor érthető az új utak keresése, ha egy nagy korszak hatalmas egyéniségei után az epigonok dogmává merevítették a lángész hagyatékát. Más kérdés azonban hogy az új út nem pusztán hivalkodó szembefordulás-e a múlttal. És ismét más kérdés, hogy az új utak meddig szaladnak tovább az ősi talajon. Meddig maradnak az új korszakot megújító tehetségek az ősforrásnál, meddig tartanak kapcsolatot nemzetük, népük lelkiségével, ahonnan kapják szavuk színét, hangjuk melegét, és gondolataiknak mélységét, beszédüknek savát. A XIX. század nagy szabadságharcai után új tárgyak, új eszmék tünedeznek fel az irodalomban, melyek közül az egyetemes emberi a legfőbb ideál. Korán, még Arany János halála előtt, kaput kezd nyitni az új áramlatnak a magyar irodalom is. A nagy szabadságmozgalmakat életre keltő, tápláló, a középkor gondolatvilágát és maradványait felszámoló, a lélek legszebb érzéseiből született eszményi liberálizmust azonban mihamar, észrevétlenül is képmutató arccal felváltotta az új liberálizmus, melynek fundamentuma a tőke, programmja a haszon, vágya a test, módszere a hagyományok kipellengérezése, szövetségese a hatalom, törvénye a felelőtlenség, filozófiája az Übermensch, egész életformája az erkölcsök destrukciója, végső célja egy új szellemű világrend : a nemzetköziség naggrendszere. Hosszú kezek nyúlnak a népek fölött. A századfordulónak ilyen politikai és társadalmi irányzatával, a mi fővárosunknak is ebbe a vonalba beállított szédületes fejlődésével szemben a jóhiszemű, álmata^, csendesen elkaszinózó vidék csakhamar lemaradt, és szívesen engedte át az irodalom vezetését a fővárosnak, de a szűz talajából született tehetségeket is gyanútlanul, sőt büszkén küldte fel, engedte fel a nagy Babylonba, ahol rövid idő múlva a tőke és az új liberálizmus kezdett egy új irodalmi köztudatot kialakítani, sűrűn hivatkozván az európaiság elkötelező stílusára és színvonalára, és a minden gátlás nélkül való művészi szabadságra a l’art pour l’art nagy elve alapján. Ennek az esztétikai salvus conductusnak a fedezete alatt Arany János halálától a mai napig a lírának és a prózának annyi iránya alakult ki, és annyi izmus fejlődött irodalmunkban, hogy az irodalomtörténetírók is csak nagy nehezen tudnak a számukra elegendő alcímet kiagyalni. A reálizmus nagy mestereitől, Gárdonyitól és Mikszáthtól, Tömörkény István, Bársony István magyaros elbeszélésén, meg a konzervatív Tormay Cecilék, Pékár Gyuláék prózáján át megérkezünk Földi Mihályék, Hatvani Lajosék, Szomory Dezsőék, Karinthy Frigyesék regényirodalmához, onnan pedig a problémáktól ólomsúlyúvá tett mai elbeszélő irodalomhoz. Hasonlóan még többféle irányt látunk a lírában Endrődi Sándorék nemzeties, Szabolcskáék népies költészetétől Csizmadia Sándor politikai forradalmár verseléséig. Közben találkozunk Sajó Sándorék nemzeti ideálizmusával,
