Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 7. szám - Bartók J. Miklós: Individuálizmus és univerzálizmus a nevelés szempontjából
Bartók ]■ Miklós: Individualizmus és univerzálizmus a nevelés szempontjából. 301 valamilyen egyetemességbe való beletartozás csakis az élet és valóság harsonája lehet. * Ismertettük előbb a történelem nagy életfolyamatának azt a törvényszerűségét, amely az individualizmus és univerzálizmus sajátságos váltakozásában áll. Mondottuk, hogy a Teremtés remeke, az önálló egyén hogyan sodródik bele időnként a nagy összefogások közeledő csillagzáporába, hogy együtt keverjenek millió szint a következő korszak kibontakozó látásaihoz, melyből nem tudni, hogy az egyén, vagy az összesség fog-e világító napként kikerülni. Mintha az emberi világ nem bírná el egyszerre a két iszonyú súlyt: egyszer az egyén, másszor a közösség áll őrt a történelem folytonossága és meg-megújuló élethulláma előtt. Mi a szerepe az egyiknek és mi a másiknak, ez a probléma izgatott annyira, hogy a felhordott kérdések tömegeinek ennyire a hegyén-hátán siettünk ide. Senki sem tagadhatja, mert aki tagadja, nincs benne öntudat, hogy a fejlődés végső célja, a tökéletesség ősmintája az egyén. Nemcsak értékelés ez az álláspont, hanem való tény is egyben, hiszen amit mi fajnak, nemzetnek, társadalomnak, egyszóval közösségnek nevezünk, sem nem érez, se nem gondolkodik, hanem egész életfunkciója az egyesek életéből tevődik össze. Ha a fajták egymásnak rohannak, az egyének vesznek el bele, s a halál nem a közösségnek, hanem az egyeseknek fáj. S az alkotások is mind egyesek gyermeke, akár van az alkotónak neve, akár nincs. Bármilyen hatalmas legyen is a faj, a nemzet, az egyház, az emberiség, az egyént az emberből soha kiölni nem lehet, a leghatalmasabb császár és legnagyobb próféta is végeredményben ember, aki azáltal, hogy kormányoz és világít, az önmaga és nem másnak a valóját éli. Igen ám, de az egyén, ha magában marad, lassan elsorvad, életereje elapad, s fejlődésében rendellenes útakra tér. A történelem menete, igazolja, hogy valahányszor valamely egység keretei bomladozni kezdtek, s vele az egyének szertehullottak, éppen az áhított egyéni szabadság fűlt bele a leghalálosabb dekadenciába. A nyelvszokás egyszerűen visszahatásnak, reakciónak nevezi azt a gyakran megismétlődő jelenséget, amikor egy-egy nagy szervezet, a római birodalom, a hűbériség, a Mátyás állama, vagy a Napkirály országának összedőltével az egyesek próbálják magukra ölteni a korábbi nagy impériumok fényét. Ez ellenben több. mint reakció, mivel éppen nem természetes életfolyamat ; a római birodalom utáni pünkösdi királyok, a hűbériségből kiszakadt rablólovagok, a Mátyás örökségén lakmározó oligarchák, a Lajosok uralmát átvevő demagógok és rongyos népboldogítók bármennyire is akartak közösség helyett individuumok lenni, beteges elfajulásnak voltak a szimptomái, amely betegségbe legelőször is ók pusztultak bele. Soha birodalmat egyén még túl nem élt, mert ha a birodalom néhány egyénben tovább is lángolt, eme lángolás saját egyéniségük gyors ellobbanása volt.
