Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 6. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 2(39 legcsekélyebb hanyatlása már veszélyt jelent reá nézve. Az elégtelen pedig ráeszmél arra, hogy boldogulásának útja — ilyen kötelességteljesítés mellett — el van zárva, és ezért kénytelen fokozottabb munkához látni. De a szülő érdekében is szükség van az osztályozásra. Mert így szerez a szülő elfogulatlan bírálótól tudomást arról, milyen mértékben teljesítette gyermeke iskolai kötelességét. így látja meg, mennyire kell közreműködnieabban, hogy tehetséges gyermeke elérje a tehetségének megfelelő osztályzási fokot, a kevésbbé tehetséges pedig, megfelelő segítség igénybevétele mellett, mégis legalább elégséges eredményt érhessen el, vagy másirányú iskolába menjen át. Minden kötelességteljesítéshez akarat, tehetség és szorgalom kell, és ezeknek az egyénben lévő különböző mértéke szerint változik az egyén munkateljesítménye és az így elért eredmény is. Az iskolai munkateljesítmény kifejezője a bizonyítvány. A nevelő iskola bizonyítványának azonban nemcsak azt kell kifejeznie, hogy az értelmi képességet fejlesztő, a tudást gyarapító tantárgyakból milyen fokot ért el a tanuló, hanem azt is, hogy az elvégzett iskolai esztendő alatt milyen fejlődési magaslatra emelkedett a tanuló jelleme és erkölcsi felfogása, és mennyiben nevelte testét is úgy, hogy az a jövő fizikai küzdelmére alkalmas legyen. Ha mindezekre a szempontokra felvilágosítást ád a bizonyítvány, akkor van teljes nevelő értékük és hatásuk azoknak az osztályzati jegyeknek, amelyekkel a tanuló iskolai munkájának eredményeit és magaviseletét kifejezzük. De legyenek ezek az osztályzatok a tanuló valóságos értelmi és lelki tartalmának kifejezői! E végből vegye figyelembe az osztályozó tanár a tanulónak az életkorral változó lelki állapotát. Az önbírálattaf még nem rendelkező 10—12 éves gyermek munkáját nem szabad ugyanazzal a mértékkel mérni, mint a már serdülő korban lévő, vagy még inkább a már 17—18 éves érett ifjú munkáját. Míg a gyermek legfeljebb egynéhány órán át érzi azt a hatást, amelyet jó vagy rossz bizonyítványa keltett benne, addig a néha már túlságosan önérzetes ifjú nagyon is mérlegeli a maga tudásának értékét és az azt kifejező osztályzatokat. Ebben a fejlődési korszakban kell különösen ügyelnie a jó nevelőnek, hogy a saját egyéni állapotát (lehangoltság, harag, testi fájdalom, idegesség stb.) kiküszöbölve az osztályzásból, a legtárgyilagosabb igazságérzettel állapítsa meg a tanuló értelmi és erkölcsi értékfokozatát. Ha a tanár ebben a legfontosabb lélektani korszakban le tud ereszkedni a gyenge tanulóhoz, és néhány vigasztaló és bátorító szóval felemeli az ilyen, magában talán már bízni sem tudó lelket; ha az önmagát és tudását túlértékelő ifjút rá tudja eszméltetni arra, hogy a saját, sokszor elfogult ítéletét rendelje alá a tanár jóindulatú, tárgyilagos ítéletének, és ha nem fukarkodik a tanár az elismerés szavával ott, ahol arra méltán szolgál rá a tanuló, akkor lesz az osztályozásnak igazi nevelő hatása. Hozzátartozik mindezekhez még az a feltétel, hogy az egész tanári kar egyforma mértékkel mérje a tanulók tudását és erkölcsi tartalmát. Ne legyenek a testületben olyan tanárok, akiknél nem lehet megbukni, de olyanok se, akiktől nem lehet jelest kapni. A túlságosan enyhén, vagy a rideg szigorúsággal osztályozó tanár nem fog nevelni az osztályozásával. Legalább is nem lesz összhangban az ő nevelése a tanártestület többi tagjának a nevelői eljárásával. A túlságosan enyhén bíráló tanár nevelhet bizonyos irányú érzelmeket az ifjúságban, de erkölcsi és értelmi tekintetben bizonyos hiányokat hagy maga után a nevelésben. A másik oldalon pedig, a túlságosan szigorú tanár elmulasztja az érzelmek ápolását, és a maga tantárgyában egyoldalú kötelességteljesítésre szoktatja a tanulót. Itt nyílik alkalma az osztályfőnek, hogy az együtt tanító kartársak megfigyelései, tapasztalatai, kísérletei alapján az esetleg lényegesen eltérő
