Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 6. szám - Dr. Boross István: Irodalomtanításunk margójára
Dr. Boross István: Irodalomtanításunk margójára.251 édes kevés. Amit a szociográfiai irodalom, ez a ma divatos műfaj termel, szép és szükséges, de puszta leíró jellege nem alkalmas a társadalmi élet egységes bemutatására. A teljes magyar valóság» a múlt és jelen, nép és urak, lélek és értelem összefüggő képe hiányzik belőle. Az igazi írót minden korszakban az jellemzi, hogy már ösztönszerűen azt látja, azt keresi, ami mindenkit érdekel. Elsősorban saját szemével lát, s irodalmi műveltségét csak arra használja, hogy ellenőrizze, a meglátott és leírt valóság igazi vagy hamisított érték-e? Aki erre nem képes, az nem író, s aki ilyen létére mégis ír, az nem a valóságot fogja megláttatni, hanem amit már előtte mások jobban megláttak. A történet lehet kitalált, de a cselekmény csak logikus lehet. Szerelem, munka, harc, érvényesülés, az egyéni önfenntartás és fajfenntartás, a közösség eposza, ennek számtalan változata, s összefüggései alkotják az emberi tudat tartalmát, s ezek körül forog az emberi fantázia. A valóság folyton változik, változnak a formák, módozatok a szerelem, e legelcsépeltebb téma körül, s mégis az igazi irodalom ma is tud róla újat, érdekeset, mindenkit érdeklőt írni, csak a hazugság, a túlzás, az ízléstelenség, a szemérmetlenség rontja meg a szerelem irodalmát, s ez a rossz írók munkásságának egyetlen eredménye. Ha pedig a szerelemről, e kimerített és sokat boncolt témáról ennyi változatban lehet énekelni, mennyivel inkább lehet a társadalmi életről, munkáról, egyénnek a tömeggel s mindkettőnek a természettel, az anyaggal és saját belső világával, az ösztönökkel való küzdelemről újat, érdekeset alkotni. Hisz ezek nagyobbrészt kiaknázatlan területek. Megszívlelendő ezzel kapcsolatban két társadalmi réteg ízlése — fejti ki Veres Péter — az ipari munkásságé és a szabad parasztságé. Az ipari munkás harcban áll a többi társadalmi osztállyal, az anyaggal, a természettel, éppen ezért nem kell neki limonádé-irodalom, ízlése a legmagasabbrendü : csak a valóságot szereti, vagyis alacsonyabb műveltsége ellenére is igénye a szellemi vezetőréteggel, az írókkal és igazi müélvezőkkel rokonítja. A parasztságnak a természettel vívott ősi harcában szintén eltompult az érzéke a hazug szerelmi élet iránt, s a valóságot vállalja csupán, ellenben a társadalmilag tehetetlen szolga-emberek és a természettől távolodó polgárok, félintellektüelek, kispolgárok milliói csak ezt a menekülő, hazug, de talán romantikus irodalmat falják. Űj, valóság-irodalmat kell tehát teremtenünk. Előttünk a magyar faj ősvilága, hatoljunk bele bátran, gátlás nélkül ebbe a gigászi vadonba, mert az a helyzet, hogy a magyar életet ma is jobban megismerhetjük Jókaiból, Mikszáthból, mint mai regényalkotásainkból. Nagyszerű kép például az 1920-as magyar társadalomról Szabó Dezső „Segítség“-e, kitűnő mintát adott Móricz Zsigmond a „Boldog ember“-ben arra, hogyan kell ábrázolni a magyar porszem egyszerű, észre sem vett életét. De folytatása nincs. Éppen a legválságosabb, leg-
