Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 7. szám - Megjegyzések
324 Megjegyzések. Nem baj, ha a magyar diák meglátja, hogyan borít el lassanként mindent idegen ár, ami valamikor miénk volt. Az sem baj, ha egy kicsit belesajdul a szíve. Ezt a munkát még mindig kiegészíteném egyebekkel; nem lehetne-e önképzőköreink, egyéb ifjúsági köreink munkájába bekapcsolni a kisebbségi kérdést? Nem lehetne odaállítani egy, esetleg önként vállalkozót, hogy folyóiratok, újságok után bizonyos időközökben rendszeresen tájékoztasson ilyen kérdésekről? Vájjon aktuális kérdések: a magyar sors és a magyar jövő kérdései nem váltanának-e ki ifjúságunkból legalább annyi érdeklődést, mint azok a sokszor időt nem álló lírai versek, amelyeket már ezelőtt húsz évvel is szavaltak? Rá lehetne szoktatni a mi ifjúságunkat is arra, úgy, mint máshol teszik, hogy ilyen kérdések iránt érdeklődjék, és legalább néhányan komolyan foglalkozzanak vele. Kelthetnének ilyenirányú érdeklődést ifjúsági lapjaink, regényeink és elbeszéléseink. Diáklevelezésről akartam irni : sok minden jött a toliamra, ami távolesőnek látszik. Igénytelen néhány soromnak nincs más célja, csak az, hogy munkát indítson. Munkatársakat keresek, lelkes tanárokat, akik gondolataimat kiegészítik és segítenek. Nekünk minden téren egy közös feladatunk van : felkészíteni ifjúságunkat magyar feladatok vállalására. Szolnok. Dr. Muzsi Piroska. Szabad vagy kell? Alig lehet valamivel jobban meglepni a diákot, mint annak a kijelentésével, hogy az iskola szó görög eredetije, a o/woXr(, szabad időt, ráérő időt, vakációt jelentett. A görög világban csak az tanult, akit nem kötött le a kenyérkereső munka, s aki ezt a szabad idejét tanulásra kívánta használni. Sokrateshez, Plátóhoz és a többi nagy görög tanítómesterhez nem kényszerűségből jártak az ifjak, hanem önként, szabad elhatározásból, sezt az önkéntességet legfeljebb az módosította némiképpen, hogy nemcsak a gondolkodó ifjú kereste a neki megfelelő mestert, hanem sok esetben a mester is kereste és hívogatta a neki megfelelő tanítványokat. Mi pedagógusok, hä máshonnan nem, hát pedagógiai vizsgánk emlékeiből tudjuk, hogy ez így volt, de nevelői gyakorlatunkat ez az ismeret alig módosítja. Azzal szoktuk megnyugtatni lelkiismeretűnket, hogy ma mások a viszonyok, mint Sokrates korában voltak ; a demokratikus társadalmi renddel velejár a tömegnevelés, ez pedig szükségképpen nem az önkéntesség, hanem a kényszer jegyében történik. Amikor ma már a legkisebb álláshoz is érettségit követelnek, tehát az érettségi bizonyítvány szinte kenyérjegy számba megy, nem tehetjük a gyermekek és ifjak tetszésétől, helyesebben szólva : önkéntes érdeklődésétől függővé, vájjon megszerzik-e ezt a kenyérjegyet vagy sem. Van valami igazság ebben az érvelésben. Mihelyt a tanulásból kenyérkérdés lesz, nem tudjuk az önkéntesség elvét az iskolában következetesen érvényesíteni. A tanterv és az óraszám kötelező, sem munkatársaimat, sem tanítványaimat nem én választom, ők sem engemet, hanem — emberi szemmel nézve —• személytelen erők sodornak össze bennünket, de meg van szabva a tanítás helye is egy legtöbbször külsejében is üzemszerű iskolaépületben. Ilyen körülmények között még Sokratesnek is engednie kellene a 48-ból, különben hamarosan tudtára adnák, hogy nem köteles tovább tanítani, szabadságában van eltávozni. Nem lehet elvitatni ezeket a tényeket, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy vannak ezek mellett más, biztató tények is. A népiskola pl. természeténél és jogi helyzeténél fogva (kötelező népoktatás !) távolabb áll az önkéntesség elvétől, mint a középiskola, mégis éppen napjainkban újhodik meg az önkéntesség irányában. Hiszen a munkaiskola vagy a cselekvés iskolája,
