Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 1. szám - Dr. Kring Miklós: Történelmi szellem és a latin nyelvtanítás
Dr. Krin<i Miklós: Történelmi szellem es a latin nyelnlanilrís. 17 lődő, történeti úton létrejött képződmény, amelyen emberöltők hosszú sora végzi a maga munkáját, új ideákkal gyarapítva állományát és szerkezetében hozva állandó változásokat. A nemzet legsajátabb és legősibb reliquiája, de egyszersmind legfrisebb és legmodernebb szellemi tulajdona is. Alapjában téves az a felfogás, amely a nyelvtanulást csak mint az úgynevezett irodalmi oktatás szükséges előfeltételét tekinti. Egy-egy irodalmi remekmű semmivel sem eredetibb kifejezője a nemzet szellemének, mint maga a nyelv, amelyen a remekmű íródott. És ma, amikor annyira és oly jogosan hangsúlyozzuk a szociális szempontot nevelésünkben, sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nemzet nyelve magán viseli minden egyes társadalmi osztály sajátos szellemiségének, érdeklődési körének bélyegét. A legmagasabb rendű tudományosság elvont fogalomvilága épúgy szerves része állományának, mint a legalsóbb néposztály egyszerű lelkiségének szavakba és mondatokba sűrített képzetanyaga. A nyelv a nemzet legegyetemesebb, társadalmi osztályok korlátáihoz nem kötött tulajdona. A latin kultúrának jelentősége modern világunk felépítésében annyiszor tárgyalt és közismert tény, hogy arról részletesebben szólni itt felesleges. Mindössze arra szeretnék a fentebbi meggondolások alapján rámutatni, hogy kezdőfokú latin oktatásunk az Utasítások ismeretes, általános követelményének akkor felel meg a legjobban, ha elsősorban nyelvi oktatás igyekszik lenni. Hypokrizis volna ugyanis, ha azoktól a száraz, sovány és gyakran naiv olvasmányoktól, amelyek a római élet kiemelkedőbb mozzanatait vannak hivatva bemutatni, azt várnék, hogy éppen tartalmukkal, tárgyi anyagukkal keltsenek mélyebb érdeklődést a tanulókban a latin kultúra iránt, és fejlesszék ki bennük a meggyőződést, hogy e kultúra modern műveltségünk alapszövedéke. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy nem kell a tárgyi és részben igen szerény irodalmi lehetőségeket teljes mértékben kiaknázni, hanem csupán azt, hogy történeti szellemű oktatásunk középpontjává precíz fogalomvilágával magát a latin nyelvet kell tennünk. És ezt valami módon növendékeinkkel is kell éreztetnünk. Egy, kissé talán sántító hasonlattal (melyet csak fokozatosan fejtenénk ki) mutathatunk rá előttük arra a középponti szerepre, melyet európai kultúránkban a latin nyelv játszik. Ha az európai kultúrában részes népek életét (mint valami szerves egységet) egy ember életével hasonlítanák össze, akkor a mi műveltségünkből a latin nyelv ismeretét kikapcsolni számunkra annyit jelentene, mintegy 50—-60 éves művelt ember számára, ha mindazt elfelejtené, amit 5—6 éves koráig tanult. Eddig az időpontig tanult legtöbbet az ember, környezetének, a természetnek tárgyai, az egyszerűbb, elvont fogalmak e korig nyernek szóképet, az írás elemeit e korban sajátítja el. Az antikvitás kikapcsolásával, lehet mondani, kultúránk anyanyelvét veszítené 2
