Protestáns Tanügyi Szemle, 1938

1938 / 5. szám - Halasy-Nagy József: A fegyelemről

Halasi)-Nayij József : A fegyelemről.

217

Mikor jut el oda a magyar, hogy vagy el tudja viselni a nagy embert, akinek akaratában nemzeti géniusza ölt testet, vagy meg tud szabadulni hangulataitól, és akcióit nem rokon- és ellenszenve, hanem érdekeit józanul mérlegelő esze fogja irányítani ! ?

Pedig van egy nép, amelyet sokszor szívesen emleget a maga ideálja gyanánt, s amelytől éppen ezen a téren igen sokat tanulhatna. Az angolra gondolok. A szigetország népe individuálizmus- ban, s az egyéniség nagyraértékelésében még a magyart is túlszárnyalja, mégis sokkal jobban tud összefogni és közös cél mellett kitartani, mint Árpád nemzete. A fair play, a sport szelleme annyira beivódott a vérébe, hogy kollektív akciókban alá tudja akaratát rendelni a játék érdekének, akár szórakoztató időtöltésről, akár vérre menő komoly küzdelemről van szó. A magyar jövendőnek mi sem tehetne nagyobb szolgálatot, ha akár a levente-alakulatok, akár a ma már nemzeti célok szolgálatában álló katonáskodás ezt a közösségi akaratot öntudatra ébresztené ifjúságunkban ! Mert a katonai fegyelemnek van sok jó oldala. „Katonáskodása idejében megtanul az ember a törvénynek engedelmeskedni, megszokja a rendet, megtanulja az összességnek alárendelni magát és a másokkal való együttműködést“ (F. W. Foerster). Ha mégis sokszor oly ellenszenv él a mai emberben a katonai fegyelem ellen, annak oka nem a fegyelem, hanem a durvaság ellen érzett tiltakozás. A régi időkben n. i. a parancsot és a durvaságot egy anyaméhből valónak gondolta még Nagy Frigyes is, holott a kettő elválasztható egymástól. Az újkori demokráciának egy érdemét még ellenségei sem tagadhatják cl, nevezetesen azt, hogy öntudatosabbá tette az embert és észrevétette vele az embernek veleszületett méltóságát. S minden durvalelkűség ezt a méltóságot sérti meg az emberben : a tanító, aki a pálcát tartja a legjobb nevelőeszköznek épúgy, mint az őrmester, aki becsület- sértés nélkül nem is tud szólni a legénységhez. Emberibb fegyelmezést kíván a mai ember, mint amilyennel megelégedett az egyiptomi rabszolga, vagy a középkori jobbágy. Megértjük, hogy a közösség nagy és általunk talán nem is mindig ismert érdekei engedelmességet és odaadást követelnek, de ezt olyan formában akarjuk tudomásul venni, ami tiszteletben tartja emberi méltóságunkat. Mert minden parancsoló hatalomnak és elismertetést kívánó tekintélynek észre kell vennie, hogy igazában csak az az engedelmesség értékes, amelyet önként veszünk magunkra. Nem igazi rend és fegyelem az, amelyet kívülről erőszakolnak az emberre. A külső fegyelem csak elindítás, szoktatás lehet azon az úton, melynek utolsó állomása az önfegyelmezés, önmagunknak kell akarnunk valami rendet. Valami belső beleegyezés, önkéntes közreműködés nélkül csak a rend látszatát hozhatjuk létre, s nem azt a közös akciót, mely az igazi nagy eredmények szülőanyja.

Az önfegyelem tehát az egyének és a nemzetek életének nélkülözhetetlen mozzanata. S a mellett, hogy az emberhez ez a legméltóbb, ez a társadalmi rendnek is legbiztosabb alapja. Olyan