Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 4. szám - Dr. Evva Gabriella: Karacs Teréz élete és munkássága
160 Dr. Evva Gabriella : Karacs Teréz élete és munkássága. bátorságot adott a város polgárainak ; rábeszélte őket, hogy csak küldjék nyugodtan gyermekeiket az iskolába, biztosítva az aggódó szülőket, hogy a rendes hadsereg kímélni szokta a gyermekeket. Csupán csak azokon a napokon szünetelt a tanítás, amikor a csaták közvetlenül a város határában folytak. Érdekesen utal visszaemlékezéseiben arra, hogy előérzetei mennyire nem csalták meg : . .midőn az oroszok kórháznak akarták elfoglalni az intézetet, kérelemmel a vezető tiszthez fordulván, az orosz orvos így szólt tört német nyelven : „Auch ich bin Vater !“ s kórház helyett tanodám a főőrség számára jelöltetett ki“.1 Karacs Teréz minden idejét tanítói hivatásának szentelte. 1848-ban meglátogatta ő is az első egyetemes tanítógyülést, és intézetének a pénztelen és zavaros időkben is olyan hírnevet szerzett, hogy azt a forradalom után több vidéki városból jöttek küldöttségek megtekinteni. Nemcsak az intézet vezetésében volt kiváló, de külön méltatást kíván eszményi tanítói lelke is. Mindenkor anyai gondoskodással igyekezett növendékeire hatni. Legfőbb törekvése arra irányult, hogy a tudásban, mint szellemi jóban kerestesse növendékeivel fáradságuk jutalmát : ne azért tanuljanak, hogy elsők legyenek, hanem hogy tudjanak, őstudásuk által könnyebben és jobban végezhessék az életben reájok váró kötelességeiket. Mindenekelőtt a szorgalmat, lelkiismeretességet, felelősségérzést igyekezett a serdülő leányokban felébreszteni az iskolai feladatok végeztetése, az iskolai rend megtartása által, és a kötelességteljesítést mindennél többre becsülte. Különösen ügyelt arra, hogy gyengébb tanulóit soha se tegye ki büntetéssel az erősebbek méltatlankodása tárgyául. Évek hosszú során szerzett nevelői tapasztalatai arról győzték meg ugyanis, hogy elméleti tárgyakkal nehezen megküzdő növendékeiből a legderekabb nők váltak, viszont az úgynevezett „iskola csillagaiból“ olyanok, akik a női hivatásukkal járó kötelességeiket elhanyagolták az életben. Következetesség, igazságosság, szelídség és szeretet jellemezte nevelői eljárásában mindenkor. Nevelői munkájában pihenést, határt nem ismert. Szüntelenül dolgozott és azon fáradt, hogy minél alaposabban megismerje növendékeinek lelki hajlamait, képességeit. Sohasem kényszerítette őket engedelmességre, hanem azon volt, hogy növendékei akaratát gondolkozásuk és érzésük vezesse a helyes irányba. Azt tartotta, hogy a hibázok lelki betegek, akik jó tanácsra, nem büntetésre szorulnak. A jó tanulás, jó magaviselet viszont tanulói kötelesség, külön elismerésre nem szorul; így sem büntetést, sem jutalmazást nem alkalmazott nevelői eljárásában. Mindenkor azt a célt tartotta szem előtt, hogy a leányokat józan ítélőképességük ki- fejlesztése által valóban elő tudja készíteni a társadalmi életre, az élet viszontagságainak vallásos elviselésére. Ezért szánta rá magát „Összes müvei“-nek a kiadására is 1853-ban, amelynek II. kötetét 1 „Visszaemlékezések a magyar nőnevelési törekvésekre“. Pedagógiai Szemle 1887. VIII. 198. o.
