Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 10. szám - Dr. Harsányi István: Tanárok szelekciója
440 Dr. Harsdnyi István: Tanárok szelekciója. iskolai élet, a nevelői gyakorlat. A papirok hasznos útbaigazításokat adhatnak, sokszor valóban adnak is, de egyedül ezeknek az alapján dönteni nagyon elhibázott lépés volna. Illetékesek, esetleg egész tanári karok hadd tanulmányozzák behatóan a pályázók iratait, de annak az alázatos elismerésével mondjanak ítéletet, hogy más körülmények, minősítési jegyekben ki nem fejezhető képességek könnyen módosíthatják ítéletüket. A személyes jelentkezés, beszélgetés, esetleg próbatanítás sokminden felől tájékoztathat (mint pl. fellépés, fizikum, rokonszenv, kedély, intelligencia, érdeklődési körök, világnézet, tevékenységi fok, stb. stb.), de itt is sok olyan körülmény játszhatik közre, ami kétségessé teheti a komoly érvényű, végleges ítéletmondást. Hogy csak egy dolgot említsek : vannak olyan egyének, akik pillanatnyilag pompásan össze tudják szedni meglévő (olykor talán meg sem lévő) erőiket, s akár kápráztató bűvészmutatvánnyá tudnak fokozni egy- egy órát, valódi nevelői értékük, kitartásuk, súlyuk azonban sokkal a pillanatra megcsillogtatott látszateredmény alatt marad. Másrészt pedig nem egy, valóban értékes tanító-nevelő-egyéniség csúszhatik el egy kevéssé sikerült bemutatótanításon, mert képtelen a mutatós, csillogó munkára. Más a stílusa, egyénisége, lelkülete, nevelői területe. Sem a diploma, sem egy félórás beszélgetés, sem egy próbatanítás nem elég ahhoz, hogy valakiről nyugodt lélekkel sorsdöntő véleményt mondhassunk. A mérték azonban magas legyen, s a rendelkezésre álló — bár sohasem elégséges — eszközökkel már a legelső, ideiglenes alkalmazásnál érvényesítsük magas szempontjainkat. Bizonyára könnyebb lesz munkánk az elkövetkező szelekciónál, amikor már egyéb tapasztalatok is bőségesen állnak rendelkezésünkre. Hiszen már egy esztendei tanárkodás (tanítás-nevelés !) többé-kevésbbé megmutatja, hogy egy tanár milyen eredménnyel tanít és nevel, formálja tanítványait, hogyan érintkezik a taníttató szülőkkel, az őt figyelő társadalommal, milyen helyet vívott ki magának kartársai között s a társadalomban, milyen az ő általános megbecsülése, hogy képviseli iskoláját, a magyar s közelebbről a református tanügyet, s általában milyen tanítói, nevelői, irodalmi képességei, munkaigényei és eredményei vannak. Ezek alapján aztán már sokkal könnyebb lesz a színvonalemelés szempontjait maga elé tűző döntés, s biztosabb lesz az alap, amire építünk. Mindenkit a maga helyére. Minden munkához juttatott embert a neki legjobban megfelelő helyen kell alkalmaznunk. Valahol olvastam H. Fordnak, az autókirálynak egyik nyilatkozatát, amelyben azt fejtegeti, hogy a munkásoknak nem egyforma érzékük van a különféle dolgokhoz, s mindenki a neki legmegfelelőbb területen tudja a legjobb minőségű munkát végezni. Sőt vannak olyan feladatok, amiket pl. a félkezű, a sánta, a süket, vagy a vak jobban el tud végezni, mint a legtöbb ép átlagember. Csak természetes, hogy a tanárok sem egy kaptafára húzott emberek, akik mindenütt egyforma kedvvel, lélekkel és eredménnyel
