Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 9. szám - Kerecsényi Dezső: Irodalmi nevelésünk időszerű kérdései
Kerecsényi Dezső: Irodalmi nevelésünk időszerű kérdései. 361 a: életszerűség. Ebben a követelésben mindig vád rejlik : az iskola haszontalan munkára kényszeríti neveltjeit, olyan útravalóval bocsátja ki az életbe, mely ennek az életnek a szempontjából értéktelen és haszontalan. Mi a jelentősége ennek a vádnak a magyar irodalmi nevelés szempontjából? Itt első pillanatra igen kedvező helyzetben vagyunk. Az a társadalom, mely az előbbi vádat oly sűrűn szórja a középiskolára, igenigen ritkán tette ezt az irodalmi nevelésnek adresszálva. Sok mindent kifogásolt már, de legkevésbbé a magyar irodalmi nevelést. Noha manapság meglehetősen „múzsátlan“ időben élünk, a műveltségi bűvölet nagy századaiból, a XVIII-ból és XlX-ből maradt ránk még annyi örökség, hogy még a nagyobb társadalom is valamely félő, sőt féltő tisztelettel tekintsen az irodalmi műveltségre. Talán nem is látja egészen tisztán, de mégis csak sejti, hogy valami olyan rejlik ebben, mely ugyan megfoghatatlanul felette és kívüle áll a mindennapnak, de mégis alkalmas arra, hogy a humánumnak még a hétköznapon is megbecsült legfelsőbb zománcát alkossa meg. Még mindig számottevő a hajlam arra, hogy a műveltséget általában az irodalmi műveltséggel azonosítsák, s így ezt oly megbecsült magasságban tartsák, hová a gyakorlati hasznosság támadásai nem érhetnek fel. Így általánosságban tehát nyugodtak lehetnénk. A társadalom itt nem is-követeli tőlünk a hétköznapi értelemben vett hasznosságot. De felmerül rögtön a kérdés : vájjon mi ebben a védettségben eléggé életszerűen látjuk-e el a munkánkat? Vájjon látjuk-e eléggé magunk előtt a leggyakorlatibb célt, mely felé törekednünk kell, azt, hogy mi nem múzeális tárgyakat mutogatunk tanítványaink előtt, hanem oly magyar olvasóközönséget nevelünk, mely átment a történetiség különböző fokain, tudatos birtokosa annak, amit szellemi őseink reánk hagyományoztak? Életszerű-e anyagelrendezésünk, vagyis olyan-e, hogy érezteti az állandóan fokozódó műveltségi és ízlésbeli igényesedést, s nem pedig olyan, hogy lent túlságosan nehéz a táplálék, fent pedig csak agyonpreparált gyermekétel? Tettünk-e már lépéseket abban az irányban, hogy sikerrel áttörhessük azt a falat, melyet a mai ifjúság épített önmaga és a magyar régiség közé? Olvasmányanyagunk olyan-e, mely minden korban revelálni tudja azt, ami mindig a legérdekesebb : az érző, gondolkodó, szenvedő és cselekvő embert és magyart? Beépítettük-e újabb irodalmunkat minden balra vagy jobbra való túlzás nélkül abba a folyamatba, melyet neveltjeinkkel végig akarunk járatni? Az első kérdésre egy egész kérdéssorozattal feleltem. Talán hiba ez, de ezekben a kérdésekben rejlenek a teendőink. A második követelmény, mely a középiskolai irodalmi nevelés elé áll : a nemzetnevelés. Itt egy pillanatnyi kitérésre van szükségem. Egyike a leggyakoribb vádaknak, melyek napjainkban a középiskolát érik, hogy
