Protestáns Tanügyi Szemle, 1937

1937 / 1. szám - Szathmáry Lajos: Vakvágányon

Szathmáry Lajos: Vakvágányon.

27

ben megélni tudó, tehát öncélú emberideál élt, mint az oktatás és a nevelés törekvéseinek vágyképe. Gyarló volt : a régi iskola neveltjei egyéni érvényesülésük felelőtlen hajszolásában az emberiségre zúdították a világháborút. Ma már az ember értékét az méri, mennyiben tud felolvadni, személytelenné válni a maga közösségében, annak érdekében. S ezek az önmagukról lemondott, masszává nevelt milliók •— félek, megint gyarlók lesznek — közérdekük érdekében megint csak fejünk fölé gyújtogatják a kerek égboltot. Mindezt Madách világtörténelmi ingaelmélete eléggé megmagyarázza.

Az iskolát, ezt a legkonzervatívabb intézményt is új szelek járják át, reform reformot követ; tananyagában, módszerében, szervezetében és személyeiben is kicserélődik. Az egyéni célok érdekeit szolgáló sokféle iskolatípust felváltotta a közösséggé nevelés célját szem előtt tartó egységes középiskola. Időszerű tehát, hogy most, amíg az átalakulásban tartunk, amíg új életformánk meg nem kövese- dik, meditáljunk a felől, hogy honnan hová jutunk, az új keretek valóban megváltanak-e bennünket a tarthatatlanná minősült réginek a hibáitól.

*

A múlt tél folyamán razziát rendeztünk e lap hasábjain a református tanári közszellem őserdejében. E körültekintés egyúttal a református középiskolák közszellemére is világot vetett. Hiszen tanár és diák, ezek és az iskola, egymást alakító tényezők, s e tényezők egyike sem olyan, amilyen, a másik nélkül. Ha tehát annakidején azt állapítottuk meg a református tanáiság közszelleméie nézve, hogy annak egyénítően legjellemzőbb vonása a túlhajtott individualizmus, akkor ez a megjelölés érvényes egész megreformálásra szorult református középiskolázásunkra is. Ez az individuumra való hangsúly-helyezés pedig reformációs történelmi örökségünk, amely a minden másfajta neveléstől különböző, sajátos színű református nevelés létalapja.

Ez a külső bélyeg b< lső lényegre mutat, amelyről ha lemondunk, különállásunkban szükségtelenekké vá,unk. Éppen azért a reform csak a „túlhajtott“ jelzőt érheti. Csak a végrehajtást szabad lemetszeni. A kollektivitás számára való nevelés új elve a mi iskoláink esetében ha jelent is — mint ahogy jelent — sok időszerű változtatást: semmiképpen sem érintheti a tanári egyéniség elfojtásának jogosultságát, a tanári egyéniségen keresztül a tanárok egyéni módszereinek lehetőségét, s annak a szabadságát, hogy a mi iskoláinkban a nagy magyar közösségen belül mégiscsak egybizonyos típusú emberfajtát termeljünk ki, amely nélkül nemzeti történetünk múltja lenne szegényebb, vagy tán már be is fejeződött volna.

*

Mindezeket azért kellett így elörebocsátanom, mert lassanként az a megfigyelésünk igazolódik sajnosán, hogy az új reformok reánk vonatkozólag nem a múlt vadhajtásait nyesik, s hajlítják az egészséges törzset az új idők megkövetelte irányba, hanem tovább szintelení-