Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
162 Kun Sándor: Magamról magunknak. tem a tanulásra. A tíz perc eltelte után beszedtem a szövegeket, s felszólítottam őket arra, hogy írják le, amire emlékeznek. Megdöbbentő volt mind a három esetben az eredmény. Voltak olyan fiúk, akik 14 sort le tudtak írni hiba nélkül, az átlag 8—-10 sor körül mozgott, de voltak szép számmal olyanok is, akik mindössze 3—4 sorra emlékeztek egészen pontosan. A negyedik kísérlet alkalmával, melyet az utolsó próba után három nappal tartottam, nem adtam fel új szöveget, hanem a tanult három költeményből írattam le azokat a sorokat, melyekre még emlékeznek. Néhányan 40—45 sort írtak le hiba nélkül, az átlag 20—25 sorra emlékezett tisztán, de sokan voltak, akik a 48 sorból csak 5—6 sort tudtak hibátlanul papírra vetni. Ezek a kísérletek élesen rávilágítottak tanítványaink emlékezőképességében mutatkozó óriási különbségekre, amit lelkiismeretes és igazságos nevelőnek feltétlenül tekintetbe kell vennie a lecke kiszabásánál és annak számonkérésénél. Mert milyen tanulságot szolgáltattak ezek az emlékezeti próbák? Azt, hogy egy 16 soros feladott költeményt a délután folyamán ugyanazon osztály növendékei közül egyesek, a jó emlékező képességgel bírók, 10 perc alatt meg tudnak tanulni, viszont mások ennyi idő alatt csak három-négy sort tudtak elsajátítani, s így nekik az egész költemény megtanulásához 40—50 percnyi idői’e van szükségük. Hogy megterheljük tehát őket tanulnivalókkal, ha ilyen költemény egy délutáni leckéjüknek csak egy kicsiny hányada? ! A számonkérésnél viszont mily nagy igazságtalanságot követünk el akkor, midőn az Istentől jó emlékező tehetséget kapott tanulót folyékony és hibátlan verselmondásáért agyba-főbe dicsérjük, pedig csak tíz percig kellett tanulnia a költeményt, ellenben azt az egyébként jóviseletű, szorgalmas, törekvő, szerény, de gyenge emlékezőtehetséggel biró növendékünket, akinek ugyanazt az nnyagot erős akarat- megfeszítéssel, nagy szellemi fáradsággal és kimerítő lelki gyötrődéssel 40—50 perc alatt sikerült csak úgy-ahogy emlékezetébe vésnie, s aki másnap mégis csupán akadozva, bele-belesülve tudj a nagynehezen reprodukálni a költeményt, gyenge felelete alapján leszidjuk, szamárnak nevezzük, hanyagnak mondjuk és azzal gyanúsítjuk, hogy bele sem nézett a versbe. Pedig ő ezzel a leckével otthon 40—50 percig kínozta magát, az a másik pedig 10 perc alatt könnyedén elvetette a verstanulás minden gondját, s mehetett játszani, felüdülni, szórakozni. Vájjon érezzük-e, hogy akaratlanul is igazságtalan bánásmódunkkal és ítéletünkkel milyen elkeseredést és elcsüggedést idézünk elő az ilyen gyermek lelkében azáltal, hogy nem méltányoltuk kötelességérzetét, ön fegyelmezését, készséges igyekezetét és fárasztó munkáját? A bevezetésemben felvetett három kérdésre vonatkozólag most már a saját tanári pályámnak néhány ismertetett mozzanatáról mondott önbírálatom alapján tanulságként a következő gondolatokat bátorkodom összegezni. A tanár és növendéke között akkor alakul ki a legideálisabb
