Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
ICO kun Sándor: Magamról magunknak. mészetesen nem hittem el, és szomorúan jelentettem ki a fiúknak, hogy attól az egészséges osztályszellemtől, melyet kölcsönös szeretettel, bizalommal és megbecsüléssel fejlesztettünk ki, nem ezt vártam. Én nagyon csalódottnak érzem magam, és nagyon fáj, hogy az osztály bizalmatlansága folytán ilyen átlátszó mesének az elmondásával kell majd szégyenkeznem az iskolaorvosunk előtt. Hiábavalónak kell tartanom mindazt a munkát, melyet ezért az osztályért végeztem, lám a kiváló osztálynak eddigi kitűnő közszelleme milyen csúnyán aláhanyatlott. Szégyenérzetemben nem kívánom, hogy most azonnal jelentkezzék az illető, de egy óra múlva visszajövök, gondolkozzatok a dolgon és határozzatok lelkiismeretetek szerint. Amint le akarok lépni a katedráról, hogy induljak kifelé, az egyik jeles-jó tanítványom, M. István, a megilletődéstől, a szégyentől és megbánástól kipirult arccal feláll, és őszinte nyíltsággal szemembe nézve kijelenti, hogy ő volt. Könnytől fátyolos szemének nyugodt tekintetéből kiolvashattam zaklatott lelkiismeretének megkönnyebbülését, az osztálybecsület megmentésének és az én veszélyben forgó jóindulatom és barátságom további biztosításának őszinte vágyát. Jól esett tudnom, hogy ezekhez a tisztult érzésekhez az én tapintatos és a lélek nemesebb indulatait megmozgató bánásmódom segítette hozzá. A harmadik eset ugyancsak ebben az osztályban történt. Egy alkalommal P. Béla nevű tanítványomat magyar órán felszólítom felelni, de egy árva szót sem tudott. Kérdésemre egykedvűen kijelentette minden különösebb indokolás nélkül, hogy nem készült. Azt válaszoltam neki, hogy mai készületlenségét nem veszem figyelembe, mert el tudom képzelni, hogy tegnap nem érezte magát elég jól, fájhatott a foga, vagy a feje, szóval valamilyen indiszpozícióval küzdött, nem ízlett a tanulás. Rendben van, de szeretettel kérem arra, hogy a jövőben nagyobb lelkierővel igyekezzék kötelességét teljesíteni. Mintegy két hét múlva ismét akartam feleltetni, de újból készületlenül találtam. Most a helyett, hogy kegyetlenül ráripakodtam volna, kíméletlenül ordító hangon megbukással fenyegettem volna, ami a jelen esetben — érzésem szerint — nem segíthetett, a következőket mondottam neki : „Talán még most is meg tudnám érteni, hogy éppen tegnap ismét valami'yen elfogadható ok miatt nem volt képes foglalkozni a magyar leckével, azonban mégis gyanúsnak találom az ügyet e másodszori eset kapcsán. Úgy látszik az okot nem külső körülményekben, hanem általános hanyagságában és nemtörődömségében kell keresni. Kissé megdöbbenve és tanácstalanul állok szemben magával, szeretném, ha segítene nekem ezt az ügyet megoldani. Nézze, mit csinálna maga velem, ha én volnék P. Béla ott bent a padban és maga Kun tanár úr itt kint a katedrán? 1“ Szokatlan volt a kérdés, az egész osztály feszülten várakozott, hogy mi lesz ennek a párbeszédnek a vége, tanítványom azonnal nem is tudott válaszolni, végre unszolásomra, látván komolyságomat, ezt a feleletet adta : Beírnék a tanár úrnak egy szekundát.
