Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
158 Kan Sándor: Magamról magunknak. ha a szülőkkel való tárgyilagos beszélgetés közben a gyermek ered- rnényesebb haladása érdekében üdvös tanácsokat kíván nekik adni. Ettől az időtől kezdve nemcsak a hidegen fontolgató agynak, hanem a melegen érző szívnek is beleszólást engedtem tanítványaim munkájának elbírálásába. Azt hiszem, nagy általánosságban igaznak lehet tekinteni azt a megállapításomat, hogy ilyen eljárásra leginkább csak azok a tanárok képesek, akik maguk is szülők, és saját családjukban sok testi és lelki töredelem árán ismerték meg a gyermeknevelés végtelen türelmet, kitartást és nagy tapintatot igénylő mivoltát. Igazi nevelőnek nemcsak a könnyen tapasztalhátó adottságokat, hanem még a nagymennyiségű imponderabiliát is tekintetbe kell vennie, ha eredményt akar elérni és az igazságot megközelítően kíván ítélni. Ha valahol, úgy a pedagógia területén indokolt az a fontos követelmény, hogy a beleélés és megértés lélektanának alapjaira helyezkedjünk a ránk bízott ifjúság nevelése közben. Természetesen ehhez nagy önuralomra, erős önfegyelmezettségre, haragos indulataink lefékezésére s növendékeink irányában valóban édesapai szeretetre van szükségünk. Hogy mennyivel szebb és nagyobb eredményt lehet elérni ilyen eljárás alkalmazásával, legyen szabad saját gyakorlatomból három példát elmondanom. Egyik V. osztályban történt, hogy egy G. Lajos nevű tanuló latin óra alatt üvegcsőből papírgalacsinokkal lövöldözte az előtte ülő társainak a fülét. Véletlenül vagy szándékosan egy papírgombócot a tanári katedrára röpített, mely pontosan előttem esett le az asztalra, s onnan reám. Felháborító volt az eset, mert az éretlen diákcsínyt a tanulók hatalmas kacaja kísérte. Szerencsére erőt tudtam venni indulatomon, és nyugodt hangon megkérdeztem az osztálytól, hogy ki volt a tettes. Másodszori még komolyabb felszólításomra felállt az illető. Ha most én az osztály előtt önmagámból kikelve, haragos indulatomtól neki vörösödve kegyetlenül leszidtam volna, és üvöltő hangon egy erkölcsi prédikációt tartottam volna, feltétlenül nevetséges színbe kerülök, a fiúk önmagukban örültek volna, hogy milyen nagyszerűen fel lehet dühösíteni a tanár urat, meg lehet az ilyent próbálni másszor is. Maga a megtévedt tanuló pedig állandóan rettegett volna az én haragomtól, s folytonos félelmében soha nem készült volna arra gondolván, hogy bármennyire igyekeznék is, és jóba foglalná magát, eredményt nem fog tudni elérni nálam, mert én sohasem fogom neki megbocsátani illetlen viselkedését, és üldözni fogom, ahol csak bírom. Nem ezt tettem tehát, hanem udvariasan megkértem arra, hogy délután fáradjon el a lakásomra édesatyjával együtt egy kis beszélgetésre, s mintha semmi sem történt volna, higgadtan folytattam tovább a tanítást. Észre lehetett vennem az óra folyamán, hogy az osztály nem ezt az elintézést várta, elmaradt a mulatságosnak ígérkező „muri“ vagy „zrí“. Azáltal, hogy valamilyen szigorú büntetéssel nem tettem osztályhőssé és mártírrá a lövöldöző tanulót, az osztályban csatát nyertem, s tekintélyem megnövekedett.
